Seung-gil x Phichit – Nem várt látogatók, avagy Sara, a kerítőnő

Nem várt látogatók, avagy Sara, a kerítőnő

(Seung-gil Lee x Phichit Chulanont)

Tartalom: Seung-gil csak egy nyugodt napot szeretne, Sara viszont jótündér keresztanyát, avagy kerítőnőt játszani. Ennek eredménye, hogy Seung-gil nem várt látogatókat kap a nyakába... Nem is egyet, kapásból: hármat. ;)

– o –

– Annyira örülök, hogy itt lehetek, Seung-gil! Ugye milyen jól összebarátkoztunk?

Seung-gil felvonta a szemöldökét. Ő nem éppen így gondolta, sőt ha őszinte szeretett volna lenni, akkor nagyon nem így gondolta, de Sara Crispino tornádóként érkezett az életébe, gurulós bőrönddel és egy dísznövénnyel, így tiltakozni sem maradt ideje. Sara becsukta helyette az ajtót, a növényt a kezébe nyomta – „Ajándék nélkül nem illik beállítani!”, trillázta vidáman – és átvette az irányítást. Seung-gil legszívesebben felvilágosította volna, hogy ajándékkal sem illik beállítani hívatlanul, a legutóbbi esetből tanulva viszont inkább bölcsen hallgatott; Sarának ugyanis mindenre volt magyarázata. Például arra is, hogy hol hagyta a bosszantó ikertestvérét.

– Mickeyt? – fordult hátra a lány meglepetten, miután egy csapásra feltalálta magát Seung-gil konyhájában. Igaz, elhúzta a száját, amikor észrevette a siralmas felhozatalt, de hangosan legalább nem kommentálta. Látszott rajta, hogy kész csodának tartotta, amiért Seung-gil még életben volt. – Bizonyára a repülőjegyeket nézegeti, hogy mihamarabb utánam jöhessen Szöulba – vonta meg a vállát. – Hagytam neki egy cetlit az éjjeliszekrényén, mostanra biztosan felfedezte már.

Seung-gil szeme elkerekedett.

– Eljöttél hozzám anélkül, hogy a testvéred tudott volna róla? – kérdezte hitetlenül.

– Öhm… igen? – Sara mosolya egy cseppet sem volt ártatlan. Seung-gil megborzongott tőle. – Jaj, ne nézz már ilyen vádlón, Seung-gil! – csattant fel a lány, amikor Seung-gil továbbra is csak bámulni tudta. – Nagylány vagyok már, nélküle is boldogulok. Mint láthattad, egyből idetaláltam.

Seung-gil kötelességének érezte, hogy megjegyezze:

– Túl sokszor gondolod úgy, hogy arra van szükségem, hogy idegenek felbolygassák az életemet.

– Na de Seung-gil! – szörnyülködött Sara. – Én nem idegen vagyok, hanem a barátod. Az teljesen más kategória! Különben is, igenis szükséged van rá. Szocializálódnod kell, alig mozdulsz ki itthonról. A kutyádon kívül van egyáltalán más barátod? Beszélgetsz egyáltalán valakivel? Edző, családtag nem számít – tette hozzá, amikor Seung-gil szólásra nyitotta a száját.

– Velük is ritkán beszélgetek… – mormogta, mire Sara a szemét forgatta.

– Akkor azt hiszem, nem szeretnék tőled több ellenkezést hallani. – Az ingerültség, amely egy pillanat erejéig lángolt fel a lány tekintetében, hirtelen kihunyt, helyét átadta valami egészen másnak. Sara szinte kivirult. Seung-gil tompa fejfájásra panaszkodott, miközben a lelkes csacsogását hallgatta. – Annyi ötletem támadt a repülőúton! Először is várost kell néznünk, ketten, mint jó barátok, utána meg posztolnunk kell képeket, hogy a rajongóink és az ismerőseink is tudják, merre járunk. Igaz, ez azt jelenti, hogy nemsokára Mickeyt is a nyakunkba kapjuk… Mindegy, akkor meg már hármasban rójuk az utcákat. Ugye mennyire csodálatos lesz? – lelkendezett.

– Képzelem – mondta Seung-gil szárazon, Sara azonban vagy nem hallotta ki, vagy nem akarta kihallani a belőle a gúnyt. Seung-gil a végén feladta. – Csinálj, amit akarsz, csak engem hagyj ki a terveidből.

– De hát azt mégis hogyan? – hüledezett Sara. – Csak veled vannak terveim! Te vagy a főszereplő!

– Kérlek. Csak azért nem dobtalak ki a házból, mert tudom, hogy a félnótás testvéred bármelyik pillanatban betoppanhat. Remélem, minél hamarabb megérkezik, akkor legalább megszabadulok tőled.

Sara lebiggyesztette az ajkát, sértődést mímelt.

– Annyira gonosz vagy, Seung-gil! – sóhajtotta, Seung-gilt viszont nem hatotta meg. A nők mindig is veszélyesek voltak, Sara Crispino pedig különösképpen. Valamiért a fejébe vette, hogy ők ketten barátok – nagyon is jó barátok –, Seung-gil meg hiába próbálta neki megmagyarázni – milliószor visszautasította már a programjavaslatait és gyakran nem olyan hangnemben beszélt, ahogyan az egy baráthoz illendő –, Sarát nem érdekelte. – Nahát! – Arra eszmélt fel, hogy a lány telefonja egymás után kettőt csipogott.

Seung-gil szeme felcsillant.

– A testvéred? – kérdezte reménykedve.

Sara a fejét ingatta, a mosolya pedig túl vidám volt ahhoz, hogy Seung-gil megkönnyebbülten lélegezhessen fel. Hirtelen nem tudta, ki az, akitől még jobban kell félnie, mint Sarától, de már most utálta, amiért betolakodott a privát szférájába. Sara túl lelkes volt ahhoz, hogy ne feltételezze azt, hogy újabb ismerős felbukkanására számíthat.

– Valaki sokkal jobb – titokzatoskodott a lány, mire Seung-gil felhorkant.

– Nem érdekel – közölte vele ellentmondást nem tűrően. – Ide nem teheti be a lábát. Te is bőven elég vagy.

– Annyira gonosz vagy, Seung-gil! – sóhajtotta erre Sara színpadiasan. Úgy tűnt, Seung-gil egyetlen ingerült megjegyzéssel sem tudta a kedvét szegni, sőt… Sara mintha remekül szórakozott volna rajta.

Seung-gil összeszorította a fogát.

– Ki az? – sziszegte.

– Hidd el, őt nagyon fogod kedvelni. – Azzal, hogy Sara még kacsintott is hozzá, egy cseppet sem űzte el Seung-gil félelmét, inkább fokozta azt. Nem elég, hogy Sara úgy döntött, meghívatja magát egy éjszakára – Seung-gil abban nem kételkedett, hogy csak órák kérdése, és a lány ikertestvére is beállít, őt vádolva, amiért elrabolta Sarát –, még valaki mást is a nyakára akar sózni. Ez már mindennek a teteje volt. Elhatározta, hogyha Michele Crispino nem érkezik meg néhány órán belül, bőröndöstül-dísznövényestül dobja ki Sara Crispinót. Udvariasság ide vagy oda, betelt a pohár.

– Írd meg neki, hogy ne jöjjön. Ez az én lakásom.

– Hajaj! – Sara aggódva pillantott le a telefonjára. – El fogod ijeszteni, pedig annyira cukik lennétek!

– Tessék?!

Seung-gil biztos volt benne, hogy rosszul hallotta, amit a lány mondott. Élesen kérdezett vissza, Sara ártatlan pillogását látva azonban úgy érezte, mintha a legrosszabb félelme igazolódott volna be: a lány azért érkezett, hogy ismét beleártsa magát az életébe. Frusztráltan sóhajtott. Csak egyet tehetett, mielőtt Sarának kedve támadt volna elhozni a harmadik világháborút; a lehető leghatározottabb hangon így szólt:

– Kifelé!

– Nem küldhetsz el! – háborodott fel a lány. – Legalább addig maradjak, amíg Mickey meg nem érkezik… És különben is… – Ravaszkásan elmosolyodott. – Ha én elmegyek, ő attól még idejön. – Felcsillant a szeme, ahogy ezt végiggondolta, Seung-gil meg gondolatban fejbe kólintotta magát, amiért nem csapta rá az ajtót, amint megpillantotta a küszöb előtt. – Talán ezt kéne tennem! Igazad van. Itt sem vagyok – fordított hátat. – A kis drágaságod meg úton, ne aggódj. – Búcsúzásképpen kacsintott egyet, és mire Seung-gil feleszmélt, Sara már bőröndöstől az ajtónál toporgott. – Jól van, ez megvan, ez is megvan – ellenőrizte a cuccait. Seung-gil összefonta a karját a mellkasa előtt, és nem tudta eldönteni, hogy most fel kéne tartóztatnia – „Na persze!” –, vagy hagynia kéne, hogy csak úgy elmenjen. – Ó – Sara a telefonjára sandított, annak képernyője villant egyet –, Phichit most írt.

– Phichit?! – visszhangozta Seung-gil. – Te idehívtad Phichit Chulanont-t?!

– Háááát… – nézett rá Sara bizonytalanul. – Te több Phichitet is ismersz?

– Ó, te jóságos ég!

– Hoppá! Jól vagy? Úgy nézel ki, mint aki szívrohamot kap!

– Már azt kaptam – felelte Seung-gil szárazon. – Most pedig kifelé!

Nem kellett az ajtó felé taszigálnia Sarát, a lány ment magától, ajkán a levakarhatatlan vigyorával. Seung-gil keze a kilincs felé moccant, hogy szinte feltépje az ajtót, és ekkor… ekkor megszólalt a csengő. Mindketten  lefagytak.

Nem érhetett ide ilyen gyorsan – gondolta végig pillanatok alatt Seung-gil. Igazából maga sem tudta, pontosan mit érez. Talán pánikot leginkább, de azt a világért sem vallotta volna be még magának sem. Phichit Chulanont az Instagram és a szelfik koronázatlan királyaként vonult be a műkorcsolyázók világába – természetesen a kifinomult korcsolyázása mellett –; nyitott volt, ragyogó és vidám, jóformán minden, ami Seung-gil nem. Ő sosem műmosollyal az arcán állt a reflektorfényben, hanem kipirultan, a kelleténél több lelkesedéssel, és mindig tudott valami olyasmit mondani, amivel megnevetette a közönségét.

Tehát teljesen az ellentétem – szögezte le még egyszer, miközben dühödten folytatta az ajtókilincs szuggerálását. Ha Sara nem akarja magára vállalni a bűnét, akkor legyen az a vétkes. Az a nyavalyás ajtókilincs. Egyáltalán minek kell egy ajtóra kilincs?! Vagy csengő… – Ez az! Le fogom szereltetni – határozta el. – Ha nincs csengő, nincs zaklató sem.

– Öhm, Seung-gil… – szólította meg Sara bátortalanul. – Talán ki kellene nyitnod.

Phichit Chulanont nagyon türelmetlen lehetett, mert egymás után háromszor tenyerelt rá a csengőre. Furcsa zajok szűrődtek be, elfojtott szitkozódások és dühös morgások. Seung-gil nem szerette a türelmetlen embereket, és ezt még Phichit Chulanont-nak sem volt hajlandó elnézni.

– Te csak maradj csendben – vetette oda mogorván a lánynak, majd feltépte az ajtót. Ami azonban az ajtó túloldalán várta, arra nem készült fel teljesen: Michele Crispino – nyerésre állva – éppen Phichit Chulanont-tal hadakozott, hogy ismét elérhesse a csengőt, és amikor Seung-gil tekintete a földön elárvultan heverő, hörcsögös telefonra siklott, már kezdte megérteni Phichit agresszivitását. A szíve csak egy picit gyorsult fel, amikor a thai fiú – a küzdelem hevétől kipirulva – kisimította a homlokából a fekete fürtjeit, és megpróbálta élete legmorcosabb pillantásával megajándékozni Sara Crispino őrült ikertestvérét (utána meg Sarát és Seung-gilt).

– Mickey? – meresztette a szemét Sara. – Cosa stai facendo qui, Mickey? – Annyira megfeledkezett magáról, hogy figyelmen kívül hagyta Seung-gil és Phichit olasztudásának hiányát. Michele elengedte Phichitet, akit eddig pólóstul rángatott, majd azonnal nekitámadt húgának. Néhány másodperc leforgása alatt eszeveszett hadarásba kezdett, és amikor Sara is beszállt, és már alig lehetett kihámozni a szavakat – amiket amúgy sem ismert, így csak találgatni tudott, mit takarhatnak –, Seung-gil elvesztette az érdeklődését.

Phichit felé fordult, aki az ajkába harapva figyelte őt.

– Nem tudtál róla, igaz? – kérdezte végül szelíden.

– Hogy pokollá változik az életem? – sóhajtott Seung-gil. – De, arra abban a percben rájöttem, amikor ez a nőszemély rám akaszkodott… – Fejével Sara felé intett, aki éppen mellkason bökte a testvérét. Hogy mit kiabálhatott olaszul, azt Seung-gil nem értette, „Mickey” viszont annyira felháborodott rajta, hogy csak hápogni tudott. – Remek – kommentálta az eseményeket Seung-gil szárazon. – Nincs nekem erre időm. – Megfordult, és már majdnem ösztönből bevágta maga mögött az ajtót, amikor tudatosult benne, hogy Phichit Chulanont még mindig a küszöbe előtt áll, és mintha… reményveszetten bámulná a hörcsögös telefonját? – Egyben van még? – Seung-gil megint felsóhajtott. – A telefon – mondta, amikor válaszul csak egy értetlen tekintetet kapott. – Az az életed, nem?

– Kutyabaja – legyintett Phichit. – Michele kiakadt, amiért fel akartam venni a kitörését.

– Nem mindenki szereti, ha minden egyes pillanatát megörökítik – jegyezte meg Seung-gil csendesen. Ő például nem szerette. A magánélete csak őrá tartozott, senki másra. Miért kellene hát ország-világnak azon csámcsognia, hogy éppen mit evett vacsorára… vagy éppen kivel csókolózott. Persze aki Phichit szerelmét választja, annak fel kell erre is készülnie. Nem mintha Seung-gil valaha is azon gondolkodott volna, hogy ő meg Phichit… Ugyan, dehogy. Soha. Egyszer sem fordult meg a fejében, milyen lehetne megcsókolni azokat a puha ajkakat, amik annyira könnyedén görbültek mosolyra… Egyszer sem.

– Tudom – hangzott Phichit halk válasza, és Seung-gil azon kapta magát, hogy már arra sem emlékszik, miről beszélgettek. Ez persze nem vallott józan észre. Vajon akkor is ez lesz, ha… – Behívsz? – Seung-gil lélegzete elakadt. Phichit… – Azt hiszem, Sara és Mickey még sokáig fognak beszélgetni – folytatta a fiú –, én viszont eluntam az itt ácsorgást. Persze… Ha zavarok, mehetek máshová is…

– Nem! – Phichit szeme elkerekedett, de Seung-gil is meglepődött, ahogy váratlanul felcsattant. – Nem zavarsz – javította ki magát újra a megszokott, nyugodt hangján. Szélesre tárta a bejárati ajtót, majd várakozóan Phichitre nézett. – Gyere be – hívta, mire a fiú elmosolyodott. – A bőröndöt pedig hagyd – vett egy újabb bátorságot Seung-gil. – Majd én beviszem. – A hörcsögös mintát nézte, és alig bírta megállni, hogy ne mosolyodjon el ő is. De szerencsére megállta. Tartott tőle, hogy teljesen elriasztotta volna Phichitet, ha nem a szokásos énjét hozza.

– Nem is tudtam, hogy ennyire udvarias vagy! – álmélkodott Phichit. Seung-gil szívesen rávágta volna, hogy „Sok mindent nem tudsz még rólam, Chulanont!”, ám végül inkább csak megrántotta a vállát. A kevesebb néha több, és különben sem szeretett sokat fecsegni. Beljebb húzta a hörcsögös bőröndöt, Phichit pedig mintha elpirult volna, amikor Seung-gil megnézte magának a mintát és a pihe-puha plüssállatkákat.

– Szeretem a hörcsögöket – magyarázkodott, Seung-gil pedig bólintott.

– Tudom – felelte halkan, mire Phichit meglepetten nézett rá.

– Igen? – kérdezte. – Honnan? – Aztán még jobban elpirult. – Oh – nyögte. – Túl sokat posztolok.

Seung-gil szája széle felfelé görbült.

– Talán – hagyta annyiban. – De ez te vagy.

– Ez lennék én? – Phichit hümmögött, miközben bizonytalanul arrafelé sandított, amerre a nappali volt. Seung-gil a kabátjáért nyúlt, és miután Phichit kibújt belőle, odaakasztotta a sajátja mellé. Phichit lehúzta a cipőjét, zavartan billent egyik lábáról a másikra, míg Seung-gilre várt. Seung-gil elhelyezte a bőröndjét, majd felsóhajtott. Odakint a parázsló vita még mindig zajlott, sem Michele, sem Sara nem fogták vissza magukat.

– Nem képesek befogni – mormogta sötéten. – Gyere – mondta aztán Phichitnek. – Úgyis felhívnak, ha befejezik. Vagy dörömbölnek. Őket ismerve dörömbölnek. Ahhoz nagyon értenek.

Phichit kuncogott.

– Vezess – kérte lágyan. – Azt sem tudom, merre megyek.

A következő pillanatban Su-ji somfordált elő a nappaliból. Phichit természetesen felismerte, mert Seung-gil csak egy képet osztott meg magáról a közösségi oldalon, az összes többi fotóinak – a mennyiség persze eltörpült Phichit posztjai mellett – a főszereplője a kutyája, Su-ji volt. Seung-gil nem várt tőle semmit. Azt végképp nem, hogy felcsillanó szemmel, lelkesen térdre vesse magát a kutya előtt. Nem gügyögött neki (amiért Seung-gil hálás volt, nem szerette, ha csak állatként kezelték); amikor finoman magához hívta, értelmesen tette, és Su-ji értelemmel a szemében pislogott rá.

Seung-gil visszafojtotta a lélegzetét.

Su-ji lassan megindult Phichit felé, aztán óvatosan megállt. Csóválta a farkát, ami már jó jel volt. Seung-gil sosem randizott volna olyan személlyel, akit a kutyája csak egy kicsit is nem kedvelt. Nem mintha randizni akart volna Phichittel… Ó, sosem fordult meg a fejében a gondolat.

Minden eldőlt, amikor Su-ji lustán végignyalt Phichit arcán, meglepett kiáltást váltva ki a fiúból. Phichit elvesztette az egyensúlyát, a fenekére huppant, és közben végig nevetett. Ragyogott az arca, és Seung-gil tágra nyílt szemmel gyönyörködött benne. Sosem látta még ennyire… Szépnek? Az túl egyszerű kifejezés lett volna rá.

– Milyen édes – kuncogta Phichit, miután megsimogatta Su-jit. A nevével is próbálkozott, Seung-gil pedig örömmel segített neki. Aztán valahogy beljebb is kerültek. Seung-gil a nappaliba vezette Phichitet, és mire bebotorkáltak, Su-ji már elfoglalta a helyét Seung-gil kedvenc kanapéján.

– Hogy kerülsz ide? – kérdezte végül Seung-gil.

– Bepofátlankodtam? – Phichit a szemöldökét vonogatta. – Nem állt szándékomban, de Sara… Kaptam egy üzenetet Sarától – vallotta be. – Azt mondta, Szöulba utazik, és hogy mindenképpen jönnöm kell nekem is.

– Mindenképpen? És csak úgy belementél?

– Hékás – tiltakozott Phichit lágyan. – Azért nem jöttem én olyan egyszerűen…

– Mit mondott neked Sara Crispino? – Seung-gil remélte, hogy sikerült legalább annyira türelmes hangot megütnie, mint amilyet szeretett volna. Ő, aki mindig nyugodtnak mutatkozott, belül remegett az idegességtől. – Valamit mondania kellett, amivel meggyőzött… Mivel… Nem fontos.

Phichit óvatosan sandított rá.

– Azt mondta… Azt ígérte, hogy… – Megnedvesítette az ajkát. – Mindegy, nem fontos – ismételte ugyanazt, amit Seung-gil.

Seung-gil oldalra billentette a fejét.

– Az a nőszemély… – dörmögte sötéten. Phichit ajka hívogató volt és túl szép, Seung-gil nem tudta levenni a szemét a finom ívről és a nyelvről, ami kínzó lassúsággal kúszott végig rajta. Hirtelen nem érezte magát kellően józannak, hogy figyelmen kívül hagyjon ilyesmit. Valahányszor alkoholt ivott, könnyebb volt ösztönből cselekedni, nem törődni az ésszerűségekkel, a logikával; a bódult ködön keresztül nem kellett gondolkodnia, azt tette, amire a legjobban vágyott.

– Öhm… Seung-gil? – Arra eszmélt fel, hogy Phichit tágra nyílt szemébe bámul, az arcukat pedig milliméterek választják el egymástól. Érezte a bőrén a fiú forró, el-elakadó lélegzetét, és tisztán látta az arcának pírját is, ahogy előtte térdelt, mindkét tenyerét a thai combján nyugtatva. A kurva élet. Ilyen még sosem fordult elő vele.

Az ujjai valahogy maguktól találták meg az utat, hogy Phichit arcára simuljanak. A fiú ettől még jobban elvörösödött, de nem húzódott el az érintéstől. Megtehette volna, mégsem tette. Seung-gil is megtehette volna, hogy előrehajol és végre megcsókolja, mégsem tette.  Nem mozdult, ám a kezét sem húzta el. Ujjbegyével csak érintett, és kellett néhány másodperc, hogy megnyugtassa a testét és szokatlanul háborgó szívét, míg végül nemcsak érintett, hanem fel is bátorodott. Ujjai lassan siklottak végig Phichit arcélén, és amikor megállapodtak a fiú ajkán, Phichit háta ívbe görbült.

– Seung-gil? – A hangja magasabban csengett és bizonytalanabbul. – M-mit művelsz? – Különös volt látni, mennyire elvesztette a határozottságát néhány apró, ártatlan cirógatástól. Seung-gil sosem gondolta volna. Vállat vonva válaszolt a zavart hebegésre:

– Csak megérintelek.

– J-jó, d-de m-miért? – nyüszítette Phichit.

– Mert meg akartalak érinteni.

– De hát…

– Fogd be, Chulanont – mormogta Seung-gil, a következő pillanatban pedig már az ajkára hajolt. Phichit szeme, ha lehetséges, még jobban kitágult, az arca meg még jobban elvörösödött,  és Seung-gil mintha nyüszítés és nyögés keverékét hallotta volna, de nem volt benne biztos, mert a fülében vér dobolt, ahogy végre-valahára megcsókolhatta Phichit Chulanont-t. És még csak nem is ivott.

A kurva életbe… – Teljesen más érzés volt, mint részegen rávetni magát az első, rendszerint vadidegen alakra, aki éppen az útjába esett. Sokkal jobb, sokkal… sőt… egyáltalán nem összehasonlítható. És persze mindezt Sarának köszönhette. Sarának, aki ezek után méltán kiérdemelte a legjobb kerítőnők címet, és aki seperc alatt annyit kombinált, hogy a végén csak kinyomozta, ki került újabban Seung-gil figyelmének középpontjába.

– Váó! – szaladt ki Phichit száján, amikor elszakadtak egymástól, éppen csak annyira, hogy Seung-gil egymásnak támassza a homlokukat. Önelégült mosoly kúszott az ajkára, amit Phichitnek is szemet szúrt. – El vagy telve magadtól, mi? Igaz, van miért – tette hozzá, mire Seung-gil elvigyorodott.

– Levettelek a lábadról, nem?

– De. – Phichit az ajkát nézte, miközben a keze Seung-gil jobbja után nyúlt, melyet Seung-gil még mindig a combján nyugtatott. Egymásba fonódtak az ujjaik, lassan és gyengéden, Phichit érintése pedig meleg volt és reménykeltő, Seung-gil egyenesen megveszett tőle. – Hm. Sara tulajdonképpen azzal csábított ide, hogy akarsz tőlem valamit.

Seung-gil szórakozottan horkant fel.

– Sejtettem.

– Talán én is akarok tőled valamit. – Phichit ujjbegyével a kézfejét simogatta.

– Talán?

– Talán – hagyta annyiban. A csókból ítélve bizonyosan.

Seung-gilnek nem maradt ideje, hogy ezt az orrára kösse.

– SEUNG-GIL! – Dörömbölés és kiabálás hallatszott; a hang alapján Sara Crispino, a zajok alapján pedig Michele Crispino. Seung-gil fogcsikorgatva, Phichit kuncogásának kíséretében indult el a bejárati ajtó felé. Sara beljebb táncolt, majd két cuppanós puszit nyomott az arcára. Seung-gil azonnal kővé dermedt. De Michele Crispino is.

– Mickeyvel nem zavarunk tovább, köszönjük a vendéglátást.

– A magad nevében beszélj – morogta Michele, miközben maga mögé húzta a húgát.

Seung-gil még mindig sokkoltan bámulta őket.

– Úgy örülök, hogy találkoztunk! – Sara úgy tett, mint aki nem veszi észre, lelkesen csicsergett. – Aztán majd mindkettőtöket kifaggatlak, ugye tudod?

Seung-gil arca erre elborult.

– Tűnj már el innen – préselte ki magából nagy nehezen, mire Sara felkuncogott.

– Bármennyire is próbálkozol, tudom jól, hogy barátok vagyunk.

– Legfeljebb ismerősök – horkantotta Seung-gil.

– Jaj, Seung! – ingatta a fejét Sara. – Legyen csodás napotok! Ó, tőled is elköszönök – mondta aztán, amikor Phichit előbújt a nappaliból. Még mindig kábultnak tűnt, a szokatlan határozatlanság viszont egészen jól állt neki. Seung-gil valamiért felbátorodott tőle. Végignézte, amint Sara Phichit arcára is nyom egy-egy puszit (Michele Crispino úgy festett, mint aki menten elhalálozik szívinfarktusban), utána pedig elegánsan kipenderítette őket. Vagyis akarta. Phichit rosszalló tekintetét látva inkább kiterelgette.

Miután tényleg csak hármasban maradtak a lakásban – Su-jit természetesen bele kellett számolni! –, megkönnyebbülten lélegzett fel. Csend borult a szobákra, de Seung-gil nem érezte magát feszélyezve, s legnagyobb meglepetésére Phichit is visszatalált szokásos önmagához. A telefonját nyomkodta, és Seung-gil már a legrosszabbra készült, amikor a képernyő hirtelen elsötétedett.

– Remek – sóhajtotta kissé fájón –, most már senki sem fog keresni.

– Kikapcsoltad?! – Seung-gil szeme elkerekedett, amikor a fiú bólintott. – Mégis miért?

– Mert most beszélgetni fogunk – jelentette ki Phichit –, és ez fontosabb.

– Oh.

Oh.

– Oh, bizony – mosolyodott el féloldalasan a fiú. – Na, mehetünk?

– Igen… – Seung-gil csodálkozva követte.

Talán mégiscsak a barátjának kellene neveznie Sara Crispinót… Talán.

A kanapéra heveredtek, és életében először hajnalig beszélgetett (és talán csókolózott is) valakivel. Nem is akárkivel.

Phichittel.

Készült: 2017. 07. 01. – 09. 01.