Seung-gil x Phichit – A lány, aki mégsem annyira bosszantó

A lány, aki mégsem annyira bosszantó

(Seung-gil Lee x Phichit Chulanont)

  

Tartalom: Seung-gil szülinapos, az a lány pedig (khm, Sara) egy ördögi nőszemély... avagy garantáltan a legjobb ajándék. Készült 2017-ben, Seung-gil szülinapja alkalmából.

– o –

Seung-gil szeretett egyedül lenni.

Szeretett a kanapéján ücsörögni, ölében Su-jival*, finoman cirógatni az állat szőrét, hallgatni, hogyan szusszant fel mélyen az álmában, hogyan rándul meg a lába, mintha futna. Olyankor, a nappalira telepedő néma, másnak talán zavaró csendben nyugodtan gondolkodhatott. Sem telefon-, sem tévéfüggő nem volt, de mindig megtalálta valahogy a módját, hogy elüsse az idejét, nem kellett ahhoz kimozdulnia otthonról, nem úgy, mint másoknak. Ezen a születésnapja sem változtatott.

Szerencsére Min-sót a legkevésbé sem érdekelte, mit csinál azokban az órákban, amikor nem a jégpályán siklik, csupán annyi kikötése volt, hogy másnap reggel ne lássa viszont a címlapokon a megbotránkoztató vagy más pletykaalapot szolgáltató viselkedésével. Más sem hiányzott, csak hogy a sajtó rajta csámcsogjon, és tönkretegye a hírnevét a következő versenye előtt. Seung-gilnek nem esett nehezére betartani ezt a kérést, többnyire nem hagyta, hogy mások ide-oda elrángassák. Kevesen próbálkoztak vele, sőt többnyire egy-két kísérlet után végleg felhagytak vele, hogy elhívják magukkal, de ez nem mindig oldódott meg ennyire egyszerűen. Ott volt az a lány, az a kiállhatatlan, levakarhatatlan lány – Sara Crispino, jutott az eszébe végül –, aki vagy szánt szándékkal, vagy véletlenül nem tartotta tiszteletben az időeltolódást, és rendszerint késő este telefonálgatott. Seung-gil annyi üzenetet és hívást kapott tőle, hogy egy idő után megszámolni sem tudta őket, ráadásul valahányszor személyesen összefutottak – és nem tudott időben elmenekülni előle –, közös programokra invitálta.

Most is ez történt. Hosszú percek óta bámulta a telefonja képernyőjét; érezte, ahogy a döbbenet lassan úrrá lett rajta. Sara Crispino Szöulban volt. Hogy miért, mikor, hogyan érkezett, Seung-gil először nem tudta, aztán hirtelen eszébe jutott, hogy tulajdonképpen a születésnapja van, a Crispino-lány meg mindig is annyira bosszantóan viselkedett, és valahogy remekül értett hozzá, hogy pokollá változtassa a legbékésebb pillanatait… De az nem lehetséges, ugye? Nem utazhatott csak azért országokat át, hogy felköszöntse?

Halihó, Seung-gil! Szöulban vagyok, hm, Mickey nélkül. Összefuthatnánk, ha van kedved. ^.^

Seung-gil kimeresztette a szemét.

Sara Crispino Szöulban volt – a testvére nélkül, aki mindig is túlzottan védelmezte őt. Seung-gil sosem látta még őket külön, ha belebotlott az egyikbe, szerencsétlenségére rátalált a másikra is. Végtére is ikrek voltak, nem?

A bátyád elengedett? – Rohamtempóban pötyögte be az üzenetet; egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy Michele csak úgy annyiban hagyja, hogy a lány Koreába repüljön, pláne, hogy köztudottan Seung-gil is ott élt.

Juppí, végre válaszoltál! ^.^ – Sara tagadhatatlanul boldog volt, amiért Seung-gil nem hagyta figyelmen kívül. – Megszöktem, Mickey nem tud róla. Ugye találkozunk? Szeretném átadni az ajándékomat! ;-)

Seung-gil felhorkant. Pont az hiányzott neki, hogy Sara meg akarja ünnepelni a szülinapját. A születésnapjait általában Su-jivel töltötte, az édesanyján kívül ő volt az egyetlen nő az életében, aki nem bosszantotta, és ez tökéletes megfelelt neki élete hátralevő részében, nem kellett felbolygatni.

De Sara egyedül bolyongott Koreában, és Seung-gil nemcsak egyedül szeretett lenni, hanem élni is. Ha Sarával bármi történt volna, Michele Crispino haragja nem maradt volna el, ebben nem kételkedett.

Seung-gil azon kapta magát, hogy felhívta. Életében először ő kezdeményezett hívást, és Sara hangján hallatszott a meglepettség, amikor beleszólt a telefonba.

– Hol vagy? – kérdezte tőle fáradtan, mire a lány izgatottan magyarázni kezdte. Amikor átcsapott valami másba a csiripelése, Seung-gil automatikusan eltartotta a fülétől. – Azonnal indulok. Ne mozdulj onnan, ahol vagy.

– Oké! Alig várom, hogy megpillantsd az ajándékodat, biztos vagyok benne, hogy…

Seung-gil kinyomta.

– Ez a lány… – Megvakarta Su-ji fülét. – Bosszantó – mormogta.

Su-ji felnyüszített, mintha csak egyetértett volna vele.

Seung-gil majdhogynem mosolygott: a kutyák sokkal értelmesebbek voltak, mint az emberek.

** * **

Seung-gil összeszorította a fogát, miközben átvágott a tömegen; persze, hogy nem találta Sarát a megannyi ember között, persze, hogy a lány nem maradt ott, ahogy megbeszélték. Nem is várt tőle mást, de azért remélte, hogy legalább az iránta érzett rajongása miatt eleget tesz a kérésének. Ha tényleg annyira kedvelte, ahogy azt állította, akkor nem játszadozott volna az életével. Seung-gil nem szívesen nézett volna szemben egy felbőszült, testvérkomplexusos ikertestvérrel.

Előhalászta a telefonját a zsebéből, de nem érkezett sem üzenet, sem hívás a lánytól. Már éppen ismét tárcsázta volna – élete során másodszor – Sara számát, amikor valaki bizonytalan hangon megszólította:

– Seung-gil?

Nem Sara volt, Seung-gil viszont azonnal megpördült. Nem akart hinni a szemének, amikor meglátta a fiút: Phichit Chulanont kabátban, sállal a nyakában ácsorgott tőle nem messze, kezében pedig elengedhetetlen mobilját szorongatva. Hogy a hidegtől pirult ki vagy valami mástól, Seung-gil nem tudta megállapítani, de azt igen, hogy átkozottul jól állt neki.

– Chulanont? – Seung-gil nem titkolta, mennyire meglepődött, hogy pont Koreában, pont most találkoztak. Majdnem azt is elfelejtette, hogy Sarát keresi (de csak majdnem!), ezért nem ér rá beszélgetni. – Te meg… Mindegy. Crispino eltűnt, ő is itt van Szöulban, meg kell találnom, különben a testvére megöl – magyarázta gyorsan.

– Sara? – Phichit felkuncogott. – Nem hiszem el, hogy tényleg működött.

Seung-gil szeme összeszűkült.

– Működött?

Phichit félrebillentette a fejét.

– Nem szeretnéd megkérdezni, mit keresek itt? – kérdezte lágyan, és Seung-gil a hűvös szélre fogta, hogy megborzongott, mert mástól nem lehetett. Véletlenül sem attól, hogy összekapcsolódott a tekintetük, és hogy Phichit annyira szelíden nézte, ajkán halvány mosollyal, hogy Seung-gil hirtelen a saját nevére sem emlékezett.

– Mit… keresel… itt? – préselte ki magából nagy nehezen. Phichit arcán mintha zavartság suhant volna át. Seung-gil nem mert volna megesküdni rá, gyorsan tovaszállt, aztán mire észbe kapott, már közelebb lépett hozzá, mosolya pedig kiszélesedett.

– Boldog szülinapot, Seung – jelentette be csendesen, ám kellő határozottsággal a hangjában, mire Seung-gil ajkai elnyíltak. – Remélem, tetszik Sara ajándéka. Sokat gondolkodott rajta, mivel lepjen meg.

– Sara ajándéka? – Seung-gil tisztán hallotta a hangja élét, de nem foglalkozott vele. Túlságosan is megdöbbentette a tény, hogy Phichit Chulanont ott állt előtte, tagadhatatlanul közelebb, mint korábban, szinte egy karnyújtásnyira, felköszöntötte a szülinapja alkalmával, és Sara… Mindez Sara Crispino műve lett volna? Azé a bosszantó lányé?

Phichit megvonta a vállát.

– Női megérzés, ennyit mondott.

– Női megérzés?

– Minden mondatomat meg fogod ismételni? – kuncogta el magát a fiú. – Nem mintha bánnám, de azért többet is szeretnék veled beszélgetni, ha már ennyit utaztam.

– Miért utaztál? Sara… Ő…

– Természetesen otthon van a testvérével – nyugtatta meg Phichit. – Ne aggódj, életben maradsz, nem szökött meg. Nem is próbálkozott vele, hiszen tudod… nincs menekvés Michele Crispino óvó tekintete elől.

– De…

– És hogy miért utaztam ide? – Phichit nem hagyott neki lehetőséget, hogy tiltakozzon vagy elterelje a témát. Kegyetlenül őszintén nézett a szemébe és válaszolt. Seung-gil tudta, hogy az igazat mondja. – Sokkal jobb személyesen átadni az ajándékot, mintsem írni egy üzenetet, nem igaz? Sara meg… Ő Sara. Gondolná az ember, hogy ennyire leleményes?

– Tehát te lennél Sara ajándéka? – Seung-gil végre megértette, mi történt, bár még mindig nem akarta elhinni. Szórakozottan mérte végig a fiút, és elégedettség töltötte el, amikor Phichit még mélyebben elpirult. Ezúttal biztosan nem a hideg játszott közre. – És te mit hoztál nekem? Magadat?

– Az túl klisés lenne – találta meg újra a bátorságát. A táskájába nyúlt, és idegesen matatni kezdett benne. – Egy kis… apróság – magyarázta közben. – Tényleg csak apróság. Én… Látni akartalak a verseny előtt, a címlapokon meg annyira ritkán szerepelsz, a közösségi oldalakon semmilyen képet nem osztasz meg magadról, csak a kutyádról, ami egy igazi kis tündérkisasszony, de… Nem elég. Látni akartalak, ráadásul szülinapod van. A-azt hiszem, a legtökéletesebb lehetőséget ragadtam meg.

Az ajándékot tényleg az apróság szóval lehetett a legjobban kifejezni; gondosan becsomagolták, szalaggal átkötötték. Seung-gil csak azért nem esett neki a kibontásnak, mert a kései órák ellenére emberek tömkelege választotta Szöulnak azt a részét, ahol éppen ők is álltak.

Phichit megnedvesítette az ajkát; izgult.

– Mindig meglepsz, mennyire lovagias is tudsz lenni – folytatta a fecsegést. – Sosem válaszolsz szegény Sara üzeneteire, mindig kinyomod, ha hívni próbál, közben meg mindent látsz… Aztán ha esetleg úgy adódik, hogy bajba kerül, azonnal a megmentésére sietsz. Fogadjunk, hogy nem is Mickeytől tartottál, hanem azért mentél, mert valójában a barátodnak tartod.

– Barátomnak? – Seung-gil elgondolkodva ízlelgette a kifejezést. – Az egyetlen barátom…

– Su-ji, a kutyád. Tudom. – Phichit mosolyt villantott rá, ő pedig csodálkozva viszonozta. – Sok mindent tudok rólad, Seung. Remélem, nem baj, ha becézlek. Remélem, az sem baj, amiért én vagyok az ajándékod.

Seung-gil nyelt egyet.

Női megérzés? – horkant fel. – A francokat. Ez egy ördögi csapda.

                                      

Összerezzent, amikor váratlanul Phichit érintését érezte a karján. Olyan közel került hozzá, hogy Seung-gilnek elég lett volna csak egy kicsit megdöntenie a csípőjét, hogy összesimuljon a fiúéval, és tisztán érzékelte, hogy Phichit enyhén remeg. Fázós vagy jóleső borzongás? Seung-gil csak találgatni tudott.

Phichit ujjai lágy táncot jártak.

– Na, szülinapos? – kérdezte nevetős fénnyel a szemében. – Hogyan tovább?

Seung-gil összevonta a szemöldökét.

– Gyere velem, Chulanont! – sóhajtotta végül, finoman viszonozva a gyengéd érintést, s mikor Phichit meglepetten felnyikkant, nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el. – A végén megfázol… – tette hozzá motyogva, mire Phichit bőszen bólogatott.

– Látod? – mutatta. – Kirázott a hideg.

– Látom. Gyere szépen – húzta magával. – A közelben lakom.

Fél órával később, amikor minden evőeszközből kettőt kellett elmosogatni, közben meg fél füllel hallgatta Phichit izgatott hangját (a szüleit és Katsukit hívta fel a nappaliban járkálva), szokatlan bizsergést tapasztalt a gyomra környékén. (Gyomorrontás? Más nem lehet.) Megrázta a fejét, és inkább vetett még egy utolsó pillantást a telefonjára, eltökélt szándékkal, hogy utána kikapcsolja azt, s minden figyelmét a vendégének szenteli; akkor fedezte fel Sara újabb üzenetét.

Hogy tetszett az ajándékom? ;-) – kérdezte a lány.

Talán ez alkalommal kevésbé kelletlenül válaszolt neki.

Talán mégsem vagy annyira bosszantó, de ettől még nem lettünk barátok, remélem, tudod.

Hát persze, Seung-gil, hát persze! Jó randizást! ^.^

Seung-gil felsóhajtott.

– Baj van? – Phichit aggódva ráncolta a homlokát. Ő is félretette a telefonját (sosem látott mozdulat volt tőle), és amikor Seung-gil elé lépett, a fiú szíve kihagyott egy dobbanást. Talán kettőt is. – Történt valami?

– Az a lány… – Lehalkította a hangját. – Talán mégsem annyira bosszantó – suttogta, és amikor Phichit nevetni kezdett, azon kapta magát, hogy csatlakozik mellé. Nem olyan hangosan és vidáman, mint ő, de nevetett.

Eddigi élete legjobb szülinapja volt.

Készült: 2017. 05. 25 – 06. 06.

*Seung-gil kutyusa következetesen Su-ji lesz nálam. ^^