Seung-gil x Phichit – Csak neked...

 Csak neked…

(Seung-gil Lee x Phichit Chulanont)

Tartalom: Phichit csak egy fotót szeretne. Egy a baj: valamiért ragaszkodik hozzá, hogy Seung-gil is rajta legyen.

Megjegyzés: Ez a csodaszép fanart ihletett meg, megláttam, és egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne írjak köré egy szösszenetet:

Forrás: itt található

Figyelmeztetés: Fluff-veszély! (Azt hiszem.)

– o –

– Nem.

Seung-gil anélkül válaszolt, hogy felbámult volna a telefonjából. Éppen az aznapi híreket olvasta, amikor a barátja – te jóságos ég, mennyire furcsán hangzott ez az ő szájából – hátulról köré fonta a karját, majd gyöngéden a nyakába csókolt.

Valahogy sikerült eljutniuk odáig, hogy ne rezzenjen össze, valahányszor megérintette, de még mindig szokatlan volt, hogy valakit ennyire közel engedjen magához.

Azon az idegesítő lányon kívül, aki nap mint nap ostoba telefonhívásokkal zaklatta, soha nem érdekelt senkit. Kellőképpen távolságtartóan viselkedett ahhoz, hogy ne merjék megközelíteni, vagy ha esetleg mégis, hamar meggondolják magukat. Persze Phichit Chulanont mindig is szerette a kivételeket erősíteni.

Seung-gil sosem felejtette el az első beszélgetésüket. Phichitnek a szeme sem rebbent, mikor csupán tőmondatokban válaszolt a megannyi kérdésére, akkor sem, amikor úgy tett, mintha nem hallotta volna, hogy őt szólongatja vagy neki címezte a mondandóját, és amikor összetalálkoztak, Seung-gil pedig ösztönből megindult az ellenkező irányba, nehogy lehetőségük legyen szót váltani, meglépte azt, amit addig még senki sem – legalábbis nem tolakodóan, ahogyan az a lány –, izgatottan utána kiáltott. Kipirult az arca, a szeme meg nevetősen csillogott, mintha csak azt kérdezné, „Tényleg azt hitted, hogy megszabadulhatsz tőlem?”.

Naivan valóban azt feltételezte.

Sosem tévedett még ekkorát.

Phichit bújós volt, Seung-gil pedig mindig zavarba jött a közvetlenségétől. Ha a telefonja is a kezében pihent, attól meg, bár hangosan sosem mondta ki – még magának sem! –, egyenesen rettegett.

A híreknek szentelte minden figyelmét, vállalva a kockázatot, hogy Phichit később jogosan duzzogjon emiatt. Sokkal érdekesebbek, nem? Érdekesebbnek kell lenniük. Yuri Plisetskyt, Oroszország tündérkéjét Kazahsztánban kapták lencsevégre. Pusztán a barátját, Otabek Altint látogatta meg, a bulvárlapok mégis képesek voltak egy teljes héten át erről (róluk) cikkezni. Jean-Jacques Leroy és a menyasszonya, Isabella Yang a közelgő esküvőjükről meséltek; Plisetsky miatt lemaradtak a címlapról. (Seung-gil egy cseppet sem bánta.)

– Csak egyet.

Phichit nemcsak bújós volt, akár egy kiscica, hanem ravasz is. Pontosan ismerte Seung-gil gyengéit, és nem felejtette el aljas módon ki is használni, hogy elérhesse a célját.

Seung-gil szorosabban markolta meg a fotel karfáját, mikor megérezte a fiú nyelvét végigsiklani a fülcimpáján. A szíve biztosan kihagyott egy dobbanást (és ha pályafutása csúcsán netalán elviszi egy váratlan szívroham, a világ semmiféleképpen sem tudhatja meg, hogy Phichit Chulanont a felelős érte).

– Nem – nyomta meg erélyes hangon. – Soha.

– Csak egyet és ígérem, nem teszem ki, különben is… Soha ne mondd, hogy soha, Seung-gil! – Phichit az utolsó megjegyzést szinte dalolta. Seung-gil szája széle árulkodóan felfelé rándult, alig tudta elfojtani a mosolyát.

– Úgysem tudod megállni.

Phichit szeme elkerekedett a nyilvánvaló provokáció hallatán.

– Dehogynem! – háborodott fel azonnal. – A múltkor is sikerült!

– Kemény fél napig – hangzott el Seung-gil szájából a kegyetlen igazság.

Phichit elengedte, és Seung-gil először azt hitte, túl messzire merészkedett, esetleg tényleg megbántotta, aztán a fiú pillanatok alatt előtte termett. Kényelmesen törökülésbe helyezkedett, ültében pedig egy kicsit előre dőlt, hogy mélyen Seung-gil szemébe nézhessen.

– Dehogyis!

Seung-gil felhúzta a szemöldökét, mire Phichit az ajkába harapott. Apró mozdulat volt ugyan, Seung-gil azonban komolyan aggódott a szívéért.

(Szívbetegség? Fiatal vagyok… Túl fiatal.)

– Lehet, hogy mégis feltöltöttem – ismerte el időközben Phichit –, de kár lett volna veszni hagyni egy olyan jó képet! – tette hozzá mentegetőzve, amikor elkapta Seung-gil lesújtó tekintetét. (Ennyit a szívproblémákról.) Helytelenítően ingatta a fejét, miközben óvatosan kivette Phichit kezéből a telefont. Túl könnyedén kaparintotta meg, máskor határozott erővel kellett lefejteni róla az ujjait, annyira görcsösen szorongatta. – Hé – mondta Phichit lágyan. – Viktor egy cseppet sem bánta. Igaz… Yuuri kicsit duzzogott, de nem tud rám haragudni. Én vagyok a legjobb barátja. – Elhallgatott. Seung-gil elgondolkodva figyelte. – Csak egyet. Tudok magamon uralkodni, ha nagyon akarok.

– Kitalálom: ha rólam van szó, nagyon akarsz.

Phichit szaporán bólogatott. Szeme tágra nyílt, ajkai elnyíltak. Seung-gilnek nem kellett zseninek lennie ahhoz, hogy megállapítsa, izgatott volt, nagyon izgatott. Kipirult a bőre, a keze meg enyhén remegett, és ez csak fokozódott, amikor Seung-gil tétován megérintette. A tarkójánál fogva húzta közelebb magához, hogy összesimítsa az ajkukat. Nem volt több gyengéd cirógatásnál, lepkeszárny-finom érintés. Seung-gil az ilyen apró, óvatos simogatásokat élvezte a legjobban. Előfordult persze, amikor saját magát is meglepte, nemcsak Phichitet, mennyire felbátorodva csókolta meg, az esetek többségében azonban nem siette el, lassan és kellő óvatossággal érintett.

Összedöntötte a homlokukat, Phichit élesen szívta be a levegőt. Lángolt a teste, és a szeme… A szemében éhes fény, nyers vágy csillogott. Talán már arra sem emlékezett, mit is kért tőle korábban annyira lelkes elszántsággal.

– Csak egyet? – kérdezte. – Egyetlen egyet?

Phichit hümmögött. Oldalra biccentette a fejét, és mélyet sóhajtott, amikor Seung-gil óvatosan a foga közé csippentette a nyakánál levő érzékeny bőrt. Ujjai végigszántottak Seung-gil fekete haján, remegése felerősödött.

– Jól van – mormogta. – Jól van.

Phichit megmerevedett.

– Jól van? – nyüszített fel. – Úgy érted, úgy jól van, hogy jól van, most még jobban befeledkezünk ebbe az egészbe, vagy úgy érted, úgy jól van, hogy jól van, az áldásodat adod erre a fotóra? Ami életem leggyönyörűbb és legjobban sikerült fotóm lesz, ebben biztos vagyok – tette hozzá sietősen.

Seung-gil sóhajtva rázta a fejét.

– El sem hiszem, hogy ennyire túl tudod komplikálni ezt az egyszerű kijelentést.

– Tehát ott tartunk, hogy ez azt jelenti, hogy…? – Phichit szándékosan nem fejezte be, megadta a lehetőséget Seung-gilnek, hogy visszatáncoljon. A szeme annyira csillogott, hogy Seung-gil, még ha biztosra is vette, hogy a világ legfájdalmasabb élményét fogja átélni, egyszerűen nem tudott nemet mondani.

– Csak egyet – adta meg magát. – Csak egyet – nyomta meg. Halvány mosoly ülte meg a szája sarkát. – És csak neked.

Phichit ragyogott.

Seung-gil kedvtelve nézte. Ezért a ragyogásért megéri a tortúra.

Phichit remegő kézzel ment rá a fényképezés ikonjára. Beállította a kamerát, ellenőrizte a fényviszonyokat, aztán vigyorogva, arcán pírral elkészítette az első képet. Nem lett tökéletes: Seung-gil elnézett. Talán éppen a kutyáját bámulta, hirtelen nem tudta megmondani, mikor számon kérték rajta.

– Cöh.

Phichit lebiggyesztette az ajkát.

– Tudom-tudom, csak egyet, de az legyen tökéletes – magyarázta, mikor ismét beállította magukat. Seung-gil beletörődően bólintott.

A második kép sem sikerült úgy, ahogy Phichit szerette volna. Seung-gil az utolsó pillanatban, noha megígérte magának, hogy Phichit kedvéért igenis belenéz a kamerába, hiszen nem olyan nehéz, mégis elfordította a fejét. A helyzetén javított a tény, hogy ezúttal Phichitet nézte, nem a kutyáját (vagy valami egészen mást, mondjuk az ostoba dísznövényt a sarokban).

Phichit, miután megnézték, elhúzta ugyan a száját, de Seung-gil egyetlen másodpercig elkapta az arcán átsuhanó mosolyt.

– Még egyet – egyezett bele. – Ígérem, az tényleg olyan lesz, amilyet szeretnél.

– Nem bánod? – pillantott rá Phichit félve. Seung-gil vállat vont. – Biztosan?

– Túlélem.

Sikerült.

Seung-gil belenézett a kamerába, amikor eljött a kattintás ideje (a szája meg mintha felfelé rándult volna), Phichit pedig hasonlóan cselekedett, vigyora széles volt, boldogsága törhetetlen.

Tényleg sikerült.

– Mosolyogsz – állapította meg Phichit álmélkodva. Seung-gil közelebb hajolt, hogy megvizsgálja az állítás igazságtartalmát.

– Lehetséges – ismerte el, mire Phichit rávigyorgott. Szemében huncut fény csillant meg, és mielőtt Seung-gil megakadályozhatta volna, hirtelen cuppanós puszit nyomott az arcára, az ujja meg… az ujja meg mintha megnyomta volna azt a gombot? Csak nem? A kis…!

A kép tökéletes lett.

Seung-gil ugyan nem mosolygott, látszott rajta, mennyire meglepődött, arcát viszont elöntötte a pír, Phichit meg… Phichit lehunyta a szemét, miközben arcon csókolta, és hozzá hasonlóan ő is elpirult (mert ezt nem lehetett az izgalom hevére kenni, egyértelműen a csók okozta). És gyönyörű volt. A kép is, de főleg Phichit.

– Nos? – Phichit kuncogott. – Hogy tetszik?

– Nem rossz.

Phichit odasimult hozzá, aztán belenevetett a nyakába.

– Tehát tetszik. Jaj, Seung, tudom, hogy tetszik!

– Ha tetszik is, sosem hallod tőlem.

– Hát persze! – Phichit remekül szórakozott. – Ugyanez volt azzal a másik bizonyos szóval is… Aztán mégiscsak a fülembe suttogtad…

– Te…! – Seung-gil szeme elkerekedett. Phichit megrántotta a vállát, puszit nyomott az orra hegyére. Seung-gil felháborodása ezt követően egy kicsit sem csillapodott. – Ha ki mered tenni…! – fenyegetőzött aztán, mire a fiú felállt. Zárolta a képernyőt, majd a zsebébe süllyesztette a telefonját.

– Ez csak az enyém – jelentette ki sértődötten. – A végén még ellopnak tőlem.

Seung-gil felhorkant.

– Mégis ki?

– Honnan tudjam? – Phichit elmosolyodott; még egy kacsintással is bepróbálkozott. – Jobb az elővigyázatosság.

Seung-gil ráhagyta. Igazából lassan már majdnem arra is az áldását adta, hogy a kép nyilvánosság elé kerüljön. Legalább mindenki megtudta volna, hogy együtt vannak – pontosabban azok is megtudták volna, akik nem akarták felfogni, hogy Seung-gilt a legkevésbé sem érdekli a létezésük. Egészen tetszetős gondolat volt. Utána persze belegondolt a többi következménybe is.

Viktor Nikiforov. Katsuki Yuuri. Páros randi.

A sokktól megszólalni sem tudott.

– Gyere velem, Seung – hallotta aztán Phichit édes hangját. – Elfáradtam.

Seung-gil szerette volna azt mondani, hogy még dél sincs, az előbb keltek, Phichit nem lehet fáradt, ám amikor felnézett, a fiú már a hálószobájuk ajtaja előtt állt, a fölsője meg valamikor (talán pont akkor, amikor Seung-gil magában szörnyülködött) igenis lekerült róla. És Seung-gil jobban szeretett ebben a látványban gyönyörködni, mintsem a többi ostoba korcsolyázóról olvasni az interneten.

Felállt – és követte.

Készült: 2017. 03. 17.