Kageyama x Hinata – Vendégség (novella)

Haikyuu!!

Kageyama Tobio/Hinata Shouyou

Vendégség

Tartalom: Hinata és Kageyama barátok, még ha nem is nagyon akarják hangosan kimondani, és itt az első alkalom, hogy Kageyama a tiszteletét tegye a Hinata családnál.

Megjegyzés: Az animét láttam (az összes évadot, OVA-t stb.), a mangát nem olvastam (vagyis most kezdtem csak el olvasni), így fogalmam sincs, hogy mennyire sikerült történethűen lefestenem Hinata családját (vagy éppenséggel a házukat). Igyekeztem utánajárni és amióta szeretem a Haikyuut, valamiért a headcanonná vált nálam, hogy Hinata édesapjáról azért nem esett eddig említés, mert már nem él.

---

A Hinata család jó ideje három tagot számlált: egy anyukát és két testvért. Kageyama megilletődve lépte át a bejárati ajtó küszöbét, és érezte, ahogy a pír felkúszik a nyakán. Le sem tudta tagadni, hogy zavarban volt. Sosem voltak barátai, akiket áthívhatott volna magához vagy átmehetett volna hozzájuk; minden idejét a röplabdának szentelte, és nem véletlenül kapta a „pálya ördöge” gúnynevet, amit aztán mindenki félreértett, még maga Hinata is. A Karasuno már annyiban megváltoztatta az életét, hogy nemcsak csapattársai lettek, hanem olyasvalakik is, akikre bármikor, bármilyen körülmények között számíthatott. Akiket nyugodt szívvel sorolhatott a barátai – lassan egyre bővülő – körébe. És mindez Hinatával kezdődött, akivel hihetetlen duót alkottak az „isteni gyors” kivitelezése során.

Ideges izgatottság szorította össze a torkát, ahogy belépett az előszobába. Kabát a fogasra, az előkészített papucs a lábra, a lassú mozdulatok nem mentették meg a kínos, feszengős résztől, magától a bemutatkozástól. Hinata édesanyja sötét, rövid hajú asszony volt, és ahhoz képest, hogy két gyermeket is nevelt, meglepően fiatal; csupán néhány vonásában emlékeztette Kageyamát szeleburdi barátjára, ami azt jelentette, hogy a testvérek egytől-egyig az apjukra ütöttek. Mint két tojás, Natsu Hinata kisebb változatának tűnt lányban, édes, pirospozsgás és örökmozgó, akárcsak a bátyja. Narancsszínű tincsei tüskésen meredeztek szerteszét; hatalmas, barna szemét élénk kíváncsiság ülte meg, a száját pedig eltátotta, amikor észrevette Kageyamát tétován ácsorogni az előszobában.

– Te milyen nagy vagy! – ámult el. Ez az ámulat pillanatok alatt lelkes csacsogásba csapott át, ahogy Hinata elmesélései alapján felismerte Kageyamát. – Ő a barátod, bátyus? – fordult a testvére. – Milyen nagy és mogorva, pont olyan, amilyennek leírtad! – Hinata nyomban elvörösödött, Kageyama meg felvonta a szemöldökét. Nagy és mogorva? Te rohadék… De hangosan semmiféleképpen sem eshetett újdonsült barátjának, pláne nem a Hinata család előtt. A kicsi Natsu így is szabályosan csüngött rajta. – Úgy örülök, hogy itt vagy! – Vékony karját Kageyama törzse köré fonta, és míg Kageyama levegőért kapkodott, addig a pulcsijába fúrta az arcocskáját.

– Natsu, hagyd békén a vendégünket. – Hinata édesanyja előrelépett és a kezét nyújtotta. – Tobio, ugye, hívhatlak így? Örülök, hogy megismerhetlek. Shouyou nagyon sokat mesélt már rólad.

Kageyama óvatosan bólintott egyet.

– S-sokat?

– Ó, bizony – mosolygott az asszony. – Ő egy nagyon eleven gyermek – sandított hátra a válla fölött a fiára. – Köszönöm, hogy olyan jó vagy hozzá és minden feladod neki a labdát. Fogalmad sincs róla, mennyire boldoggá teszed vele – ingatta a fejét elérzékenyülten. A ruhája ujjával törölte meg a szemét, és Kageyama észrevette a szeme alatt meghúzódó ráncokat. Fiatalság ide vagy oda, fáradtnak látszott, mint aki naphosszat dolgozott, és közben mégis igyekezett megőrizni a vidámságát. Ezt minden bizonnyal tőle örökölték a csemetéi.

– Én köszönöm, hogy…

– Anya, elég lesz! – Mielőtt Kageyama belekezdhetett volna a zavart magyarázkodásba, Hinata a megmentésére sietett. Átverekedte magát a kishúgán, aki Kageyama után őt részesítette csontropogtató ölelésben, majd Kageyama csuklójára fonta az ujjait. Elszánt fénnyel a szemében fordult, hogy az anyjára nézhessen. – A szobámban leszünk, szólj, ha kész az ebéd! – hadarta. – Segítünk teríteni!

– Jól van, jól van – mosolyodott el a nő. – Érezzétek jól magatokat, drágám!

– Meglesz, anya! – forgatta a szemét Hinata. – Erre, Kageyama!

Hinata szobája nem volt tőle nagy, de kényelmesen elfértek benne. Bár az ajtót becsukták és Hinata nyomatékosan megkérte a húgát, hogy ne zavarja őket, amíg beszélgetnek, tartani lehetett tőle, hogy a kislány váratlanul felbukkan és azt követeli, hogy játszanak valamit.

– Az én hibám – temette az arcát a tenyerébe. – Túlságosan is elkapattam.

– Túléljük. – Kageyama Hinata ágyára sandított, és csak azután foglalt helyet annak szélén, miután felhatalmazást kapott a fiútól, hogy megteheti. Hinata is fáradtnak tűnt, ezért csak sürgetően intett egyet, majd Kageyama legnagyobb meglepetésére levágta magát a földre. Elnyúlt, a kezét meg a plafon felé nyújtotta, mintha csak el akarná ütni a labdát. Kageyama csak azért nem ajánlotta fel, hogy játszhatnának, mert nem akarta, hogy a kettőjük kapcsolata egyedül a röplabdából álljon.

Naphosszakat töltöttek egymás társaságában. Amikor nem edzettek a csapattal, akkor kettesben gyakorolták a labdajátékot, ha pedig nem sportoltak, akkor a sportról beszélgettek. Minden a röplabda körül forgott, Kageyama pedig egészen más után vágyott. Egy barátot akart – vagy még annál is többet. Hinata fontos volt számára, az egyik legfontosabb ember a világon – és egyszerűen nem akarta őt elveszíteni. Saját magának sem merte bevallani, mennyire izgult, mióta lebeszélték ezt a hétvégét. A szíve torkában dobogott, és amikor bekötötte a cipőfűzőjét, első ízben ki is gáncsolta magát. Még most is izgult, de már könnyebb volt, hogy csak Hinatának kellett megfelelnie, nem az egész családjának.

– Kageyama? Minden rendben?

Hinata szeme a fáradtság ellenére is ragyogott a szoba félhomályában. Kageyama ívbe feszült háttal, mereven ült az ágy szélén, és közben őt nézte, azt sem tudva, hogy éppenséggel mit is akar mondani vagy gondolni. Megannyi gondolat kavargott a fejében, annyira gyorsan váltva egymást, hogy mielőtt belekapaszkodhatott volna az egyikbe, a másik már a helyébe lépett.

Hinata váratlanul felkuncogott.

– Tudod, elég ijesztő képet vágsz, amikor töprengsz valamin – állapította meg nevetős mosollyal a szája sarkában. – Régebben majd’ összecsináltam magam, úgy megijedtem tőle, mostanra viszont kezdek hozzászokni. De az ágyam nem harap – tette aztán hozzá még mindig kuncogva. – Ülj úgy, ahogy neked kényelmes! Üljek melléd, hogy könnyebb legyen?

Kageyama nyelt egyet.

Könnyebb?

– Szerinted úgy könnyebb lenne, ha mellettem ülnél? – förmedt rá. – Hinata, te idióta! – Hinata viszont nem vette magára a haragos megjegyzést, sőt a kuncogása vidám és hangos nevetésbe csapott át.

– Akkor odakúszok hozzád – felelte vállat vonva, és mielőtt Kageyama ellenkezhetett volna, már valóban ott guggolt előtte, a homlokát finoman a térdének támasztva. Az érintés óvatos volt és bizonytalan, mégis jóleső. Kageyama azon kapta magát, hogy a tüskés tincsek közé simította a kezét, kellő óvatossággal végigszántva rajtuk. Lopva Hinatát figyelte, Hinata meg a szeme sarkából őt. Közelebbről még szebbnek tűnt a tekintete, mint a szoba másik végéből. Kageyama nem értette magát. – Csak én vagyok – mondta neki a fiú kedvesen. – Sem én, sem a családom nem harap. Az ágyam meg pláne nem. Én nem voltam ennyire megszeppenve, amikor először voltam nálad!

– Mert az teljesen más volt. – Kageyama elfintorodott. – Azért jöttél, mert beteg lettem és nem bírtál magaddal.

– Aggódtam. – Hinata rápislogott, ártatlanul és egy kissé értetlenül. – Ha egy barát aggódik a másikért, nem látogathatja meg?

– Betörtél a házamba.

– Anyukád engedett be!

– De én öntudatlanul feküdtem!

– Lázasan, de nem öntudatlanul! – tiltakozott Hinata. – Amikor föléd hajoltam, a nevemet suttogtad…

– Mert nem tudtam magamról! – csattant fel Kageyama. Ahogy visszaemlékezett arra a napra, amikor Hinata először bukkant fel a szobájában, ő meg a láztól kipirosodott arccal, félálomban pihent az ágyában, elfogta az idegesség. Legalább annyira elvörösödött, mint akkor, amikor tudatosult benne, hogy az alak, akinek a kezét olyan erővel szorítja, nem az anyja vagy az apja, hanem Hinata. – Én… Megleptél, hogy meglátogattál. Engem még…

– Soha senki nem látogatott meg, ha beteg voltál? – kérdezte a fiú kíváncsian.

Kageyama torka összeszorult.

Bingó, gondolta, hangosan viszont ezt mondta inkább:

– Soha senki nem aggódott értem a szüleimen kívül. Néha még ők sem. Ők… nagyon elfoglaltak. Nem olyan velük a kapcsolatom, mint neked az anyukáddal…

– De neked legalább ketten vannak. – Hinata hangjából nem hallatszott szomorúság, Kageyama mégis ráérzett a benne dúló érzelmekre. Nem kellett zseninek lennie ahhoz, hogy összerakja a képet. A családi fotók egy darabig négy személyről készültek: egy házaspárról, egy kisgyerekről és egy pólyásról, aztán idővel a képeken szereplő alakok száma háromra redukálódott, Hinata édesanyjának a mosolya pedig vesztett a ragyogásából.

Hinata édesapja nem sokkal Natsu születése után hunyt el. Kageyama nem kérdezősködött, Hinata meg úgy tűnt, örült neki, amiért nem faggatják. Húgával ellentétben jobban emlékezett az édesapjára, és Kageyama úgy érezte, különleges apa-fia kapocs lehetett kettőjük között. Talán még a röplabda szeretetét is az apja mutatta meg neki. Kageyama nem tudta, de bármennyire is kíváncsi volt a fiút körülövező titkokra, tiszteletben tartotta Hinata kimondatlan kívánságát.

– Kageyama! – A fiú hirtelen csúszott föl mellé az ágyra. Összeért a könyökük, majd azt a testük követte, Hinata teljes egészében odasimult hozzá, a fejét a vállának döntve. Szemét szorosan lehunyta, a szája szegletében meg halvány mosoly bújt meg, miközben mélyet lélegzett. Leplezetlen izgatottsággal fújta ki a benntartott levegőt, Kageyama érezte, ahogy megfeszült. – Mit szeretnél csinálni? – A kérdés valójában így hangzott: mit csináljunk, ami nem röplabda? Kageyama, amint ez tudatosult benne, bugyután bámult az ölében pihenő kezére.

Mit is szoktam csinálni, ha nem röplabdázok?

Semmi hasznosat, fejtette meg. Elmosogatni az édesanyja helyett vagy a szobájában téblábolni, egymagában röplabdázni…

Á, igen, vagy ismételten a röplabdáról gondolkodni.

Az egész élete a röplabda (meg most már az isteni gyors által Hinata) körül forgott.

– Ha szeretnéd, nézhetünk valami filmet – vetette fel időközben Hinata, aki látszólag elunta, hogy egymagukban ücsörögnek és semmiről sem beszélgetnek. Kageyama olyan erősen ráncolta a homlokát, miközben azon töprengett, mit csinálhatnának, hogy még a feje is megfájdult. Hinata ránézett és elmosolyodott; a tekintetében kivételesen bizonytalanság valamint egy csipetnyi aggodalom is csillogott – Kageyama el akarta oszlatni a félelmét.

– Nem szoktam filmet nézni… de most nézhetünk.

Hinata felállt.

– Kíváncsi vagy a gyűjteményemre? – kérdezte, miközben a szobája egyik polcához lépett, ahhoz, amelyik a legközelebb volt az ágyához. A polcon különböző DVD-k, CD-k és, amennyire Kageyama a címük alapján meg tudta állapítani, mangák sorakoztak feltehetőleg ABC sorrendben – Hinata komplett gyűjteménye a röplabdán kívüli szabadidős tevékenységeiből. Többnyire japán nyelvűek, de akadtak olyanok is, amik angolul voltak. Ezen Kageyama végképp meglepődött, hiszen tudta, hogy a fiúnak hozzá hasonlóan meggyűlt a baja a tanulással.

Hinata végighúzta az ujját a képregények címén. Kageyama odalépett mellé, és találomra kihúzta az egyiket. A képregény régi volt és itt-ott szakadt, a rajzolása kivételesen szép, a nyelvezete nem egyszerű, ráadásul angol. Kageyama homloka mélyebb ráncba szaladt.

– Te ezeket komolyan el tudod olvasni?

– Kételkedsz bennem? – Hinata hangján nem érződött a sértettség, sőt inkább gyanúsan komolyan csengett. Kageyama lassan, elgondolkodva adta meg a válaszát, bólintással felelt a fiú kérdésére. Hinata még mindig nem sértődött meg. Halványan elmosolyodott, majd kivette a képregényt Kageyama kezéből. – Ezek apáé voltak – mondta halkan. – Nem értem őket igazán… Gyerekként fogékonyabb voltam az angol nyelvre, de… Nem akartuk őket kidobni, Natsu meg túl kicsi ahhoz, hogy ilyeneket olvasson, meg hát, nálam sokkal több a hely, így… Most nálam vannak – tette vissza a helyére. – Fontosak, még ha nehezek is. Minden, ami egykor apához tartozott, fontos, Kageyama.

Kageyama ismét bólintott. Meg kellett köszörülnie a torkát, hogy megtörje a hirtelen beálló, zavaróan éles csendet. Nem erre számított, amikor átjött Hinatához, de hamar ráébredt, hogy mindketten teljesen máshogy viselkedtek az iskolán és a röplabdán kívül. Hinata egy olyan oldalát mutatta meg a családi életével, amiről kevesen tudtak, valószínűleg a csapatból senki sem, és erre gondolva Kageyamát elfogta a hála. Hiszen erről szólt a barátság, nem igaz?

– Hinata… – A hangja és a bátorsága is elhalt, amikor a fiú ráemelte a tekintetét. Két pislogás, majd Hinata ajka elnyílt.

– Kageyama? Minden rendben? Nagyon bámulsz… és ez ijesztő.

Kageyama mindig ijesztő volt, ha nem tudta jól kifejezni magát. Sajnos ez egyre gyakrabban fordult elő az utóbbi időben. Oka nagyrészt az volt, hogy nagyon sokat változott, mióta a Karasunóba került és még nem igazán tudta, hogyan kell megnyílni mások előtt. Most adódott viszont egy lehetőség, hiszen szemtől szemben álltak Hinatával, és azok a furcsa érzések, melyek nemrégiben belopták magukat a szívébe, ismét az uralma alá hajtották a testét.

– Kageyama? Biztos jól vagy? Nagyon furcsán nézel rám!

Kageyama elfordította a fejét; saját magát is meglepte vele, hogy érezte az arcába kúszó meleget. Vajon mitől jöhetett ennyire zavarba?

– Milyen filmet akarsz nézni? – terelte a témát magáról sietve. – Egyiket sem ismerem – biccentett a polcon sorakozó DVD-k felé.

– Akkor legyen ez. – Hinata lopva még mindig őt vizslatta, miközben sietve leemelte a polcról az egyik kedvencét. – Nem röplabdás – tisztázta –, de remélem, tetszeni fog.

Kageyama nem válaszolt. Hagyta, hogy Hinata átvegye az irányítást, beüzemelje a tévét, hozzon rágcsát, majd összekucorodtak Hinata ágyán, és elnézte, ahogy a fiú belecsavarta magát a takarójába, közben pedig szégyenlősen pislogott rá. A röplabdás poszterek a falon, a függönyök behúzva, Kageyama borzongva hajolt előre, hogy jobban lássa a filmet. Nem sokat értett a világból, Hinata azonban mindvégig magyarázott. Ezt a szereplőt ezért és ezért, ezt a jelenetét meg azért és azért szereti. Ezt itt forgatták, ezt így csinálták… Ez a színész játszott abban a másik filmben – „Hogy lehet, hogy nem ismered, Kageyama?”, érkezett a hangos szörnyülködés, amikor Kageyama értetlenül rázta meg a fejét a neve hallatán –, ez meg ilyen meg olyan díjat kapott.

Tehát ezt csinálják a barátok?

Kageyamának nem maradt ideje elmélkedni. Hinata a levegőbe öklözött az egyik, állítása szerint „überszuper” jelenetnél, aztán nevetve hátradőlt a párnájára, és ahogy ezt megtette, magával rántotta Kageyamát is. A teste aprónak és törékenynek tűnt Kageyama alatt, a szeme kitágult, csillogó és vágyódó fény tükröződött benne. Kipirult arccal bámult vissza rá és az ajka enyhén megremegett, amikor Kageyama tekintete rásiklott.

– Kage… yama?

Hinata hangja tétován szólt.

– Kussolj – préselte ki magából –, te idióta. – Hinata pedig engedelmeskedett az utasításnak. Vigyorra húzta a száját, a szemét meg összeszorította közben; boldog volt és vidám, és amikor ismét Kageyamára pillantott, felragyogott az arca.

Kageyama anélkül nyúlt előre, hogy megállíthatta volna a kezét; mire feleszmélt, már Hinata derekára simította. Közelebb húzta a fiút, a szája meg a narancsszínű tincsek közé simult. A mellkasára vonta, és csak ölelte a karjával, szorította magához, miközben ő maga sem értette, miért teszi ezt… Hát még akkor Hinata! A fiú gyakorlatilag mozdulatlanná dermedt az öleléséből. Olyan érzés volt, mintha egy kőszobrot szorongatott volna hús-vér ember helyett.

Kageyamát elfogta az ingerültség. Összeszűkült a szeme, és amilyen arcot vágott, rosszabb volt, mintha ordított volna.

– M-mi az? M-mit csináltam rosszul? K-kageyama?

Kageyama az ajkába harapott, mielőtt megszólalt volna:

– Ölelj vissza – súgta, mire Hinata meglepetten rezzent össze.

– Ó… – suttogta, Kageyama pedig szorosabban ölelte.

– Ó, bizony, te kis hülye.

Hinata elmosolyodott.

– Bizony – mondta lágyan. – Bizony, Kageyama.

Visszaölelte.

Készült: 2018. 04. 15. – 04. 30.

Obi x Zen – Egy ártatlan érintés (egyperces)

Akagami no Shirayuki-hime 

Egy ártatlan érintés

A mangát nem olvastam – de tervbe van véve! –, az animének viszont mind a két évadát láttam. A szösszenet a 2. évad elejére tehető, amikor Zen Mitsuhidét jelöli ki Shirayuki testőrének. Annyi változtatással éltem, hogy Mitsuhide és Obi cseréje nem történt meg, tehát Mitsuhide kísérte Shirayukit Tanbarunba, Obi pedig Clarinesben maradt Zennel és Kikivel.

** * **

Obi szeretett a fán ücsörögni, a fenti magaslatból tökéletesen ráláthatott a kastély megfelelő ablakaira, szemmel tarthatta azokat, akik fontosak voltak a számára, vagy éppenséggel felkeltették a gyanakvását. Clarines királyság második hercege egyértelműen az első kategóriába tartozott.

Bármennyire is tiltakozott ellene, be kellett vallania magának, hogy Zen herceg a legelső találkozásuk pillanatában belopta magát a szívébe. Természetesen nem előzte meg Shirayukit – a lányt az almacsókolta, vörösben ragyogó hajával, akit csak kisasszonyomnak szólított –, hiszen mégiscsak ő volt az, aki a bátorságával és a küzdeni akarásával kivívta Obi csodálatát, de már az elejétől fogva nagyon szoros versenyt tudhattak maguk mögött.

Hogy pontosan mikor történt, Obi hiába kereste rá a választ – valamikor akkortájt, amikor Mitsuhide Tanbarunba kísérte Shirayukit, Zen meg – a Mester – majd’ az eszét vesztette a titokzatos szépfiú miatt.

A fán Obi kényelmesen elhelyezkedett, és állát lustán a tenyerén nyugtatva, bűntudat nélkül figyelhette az urát. Izana mind lehetett első herceg, Obi Zent szolgálta, egyedül őt, senki mást.

A fiú a papírmunkával bíbelődött a kései órák ellenére – Obi eltűnődött, vajon mennyit láthat a gyér fényben. Nyilvánvalóan semennyit, ráadásul amikor az asztalra hajolva megpihent a papírokon, úgy tűnt, mintha az álom is lassan elnyomta. A szemhéja megrebbent – Obi elrugaszkodott a faágról, a következő pillanatban pedig már a Mester ablakpárkányán tenyerelt; macskás tekintetébe megfejthetetlen fény kúszott.

– Obi…? – Zen hangja álmos motyogásként csengett, halk volt és karcos a fáradtságtól. Teljesen kimerült – nem csoda, hogy majdnem elaludt. – Történt valami? – ásította. – Shirayuki…? – Az álom nyomban kiment a szeméből. Mielőtt Obi bármit is mondhatott volna, arcán a legnagyobb rémülettel, ökölbe szorított kezével az asztalra csapott. – Shirayuki! – kiáltotta ismét az almahajú lány nevét. – Történt vele valami, Obi?

Obi egy pillanatig elmélyülten tanulmányozta Zen herceg szépmetszésű, finom vonású arcát. Hamvas bőrű herceg volt, hófehér, ragyogó, egészen kék tekintettel megáldva – sosem látott még ehhez foghatót –, ifjú szívű, csupa ártatlanság. Bölcsnek még aligha lehetett volna nevezni, a naiv, vakmerő gyermekén, aki szeretett fellázadni a szabályok ellen, mélyen eltemetve még mindig ott lakozott benne. Obi egyenesen imádta a csintalanságát. De a türelmetlenségét is, a remegő alsó ajkának szép ívét és az orcája pírját.

– Nem hallod, mit kérdeztem?! – A Mester hosszú ujjai a ruhájára siklottak, a nyakánál fogva ragadta meg; a hangjában rémület vegyült az aggodalommal.

Obi nyelt egyet, miközben állta a pillantását.

– Mester… Minden a legnagyobb rendben – találta meg végül a hangját. – Nincs miért aggódnod, Mester.

Zen fellélegzett. Nem nyugodott meg teljesen, Obi látta, mennyire feszült a válla, de azért megadóan hátrébb lépett és mosolygott. Obi szerelmes volt a mosolyába.

– Szép munka, Obi – dicsérte meg –, most már lepihenhetsz.

– Csak ha te is, Mester. – Obi komolyan nézett rá. – Nem törődsz az egészségeddel, uram, tudom jól. Most is a papírokon nyomott el az álom.

– Nem aludtam el! – tiltakozott egyből Zen, mire Obi mindentudó mosolyra húzta az ajkát.

– Na persze! – vágta rá. – Akkor én vagyok Kiki szerelme!

– Valóban? – Zen gunyorosan érdeklődött. – Ezt nem is tudtam, Obi! Mondhattad volna! Mitsuhide mit szólt hozzá?

– Áldását adta a frigyre – ment bele a játékba. – Nem tehetett mást, elnyertem tőle szíve hölgyét. – Összeakadt a tekintetük; összevigyorogtak és elnevették magukat. Obi válla rázkódott a szokatlan jókedvtől, s Zen arca kipirult. Lopva figyelte a pillája alól, Obi pedig kegyesen úgy tett, mint aki nem vette észre abban a pillanatban, amikor rávillant a döbbenetesen sötétkék szeme.

– Örülök, hogy itt maradtál mellettem, Obi – mondta, és a hangja őszintén csengett.

– Ne aggódj, Mester. – Obi mosolyra húzta a száját. – Meg fogom találni azt a szépfiút, aki a kisasszonyt keresi. Az a nyavalyás Mihaya nem fog tudni félrevezetni, ezt garantálhatom.

Zen arcvonásai ellágyultak. Kinyújtotta a kezét, hogy a vállára tegye, majd félúton valamiért meggondolta magát.

– Tudom, hogy képes vagy rá – mormolta inkább komolyan, mire Obi meglepetten pillantott rá.

Zen hitt benne. Bizalmat szavazott neki, magához vette és új értelmet adott az életének. Többé nem egy olyan alak volt, akit boldog-boldogtalan felbérelt és szépen megfizetett a jó munkáért. Újabban törvénytisztelőként egy teljesen új útra lépett, és arra jött rá, hogy egy cseppet sem bánja. Igenis ezt akarta, ezt az új, más életet. Egy olyan életet, ahol Zennel és Shirayukival lehet, meg Kikivel és Mitsuhidével.

Túlcsordult benne a hála, nem találta a szavakat – nem úgy, mint Zen korábban.

Mester? – akarta mondani, de Zen magabiztos kijelentését meghazudtolva semmire sem volt képes. Azon kapta magát, hogy a lába önkéntelen mozdul a fiú irányába. A tenyere a tarkójára simult, az ajka meg a szája szegletére, ahol korábban az a szép mosoly bújt meg, amit annyira csodált. Zen tágra nyílt szemmel, szoborrá merevedve élte meg.

A csók – ha egyáltalán annak lehetett nevezni a leheletfinom simogatást – néhány másodpercig tartott csupán, aztán Obi úgy rántotta el a fejét, mintha tüzes vassal égették volna a bőrét – pedig valójában nem a tüzes vas égette, hanem a vágy, ami hirtelen lobbant fel a testében.

– Mester… – suttogta végül mégis, miután elhúzódott tőle. Zen, akinek az arca és a füle hegye is lángolt, egy cseppet sem könnyítette meg a dolgát. Obi érezte, hogy a forróság lassan végigkúszik az ő nyakán is. Ezt… nem így szerette volna. Vagyis… Egyáltalán nem kellett volna letámadnia Zent, annak tudatában meg pláne nem, hogy a herceg szíve Shirayukihoz húzott. – Kérlek, bocsáss meg… – Sosem viselkedett gyáván, most mégis meg akart futamodni. Elhátrált, Zen meg nem nyúlt utána. Hitetlenül nézett rá, miközben az ajkát tapogatta, s mintha gyökeret eresztett volna. A besütő holdfényben a haja ezüstként ragyogott, és Obinak kedve támadt az ujjaival végigszántani a csillogó, világos fürtökön.

Mielőtt ismét az érzelmei vezérelhették volna, eszébe jutott Shirayuki, s így meg tudott hátrálni.

– Bocsáss meg – nyögte, a következő pillanatban pedig már ott sem volt. Annyi időt sem hagyott Zennek, hogy az a nevét tudja kiáltani. Úgy távozott, ahogyan érkezett: könnyedén és javarészt nyomtalanul, mintha soha sem járt volna ott.

Az egyetlen, amit hátrahagyott maga után, az egy érintés Zen ajkán és összekuszált gondolatok. Egy olyan emlék, amibe valamiért órákkal később is kellemesen beleborzongott.

Készült: 2018. 04. 23. – 04. 28.

Tanmoku Ki x You Keika – Az óceán nyugalma (egyperces)

SPIRITPACT

/Ling Qi/Soul Contract/Spiritpact/

Életem első kínai képregénye/sorozata, de pillanatok alatt a szívembe zártam a szereplőket. Ritkán fordul elő, hogy valami ennyire nagy hatással legyen rám. Először a japán feldolgozást láttam belőle, de rögtön az 1. évad darálása után már kerestem is a képregényt angolul, mostanra pedig ott tartunk, hogy úgy döntöttem, elárasztom az internet világát Spiritpactos szösszenetekkel, ha már angolul is annyira keveset találtam! Aki esetleg nem látta vagy olvasta, annak mindenképpen ajánlom! Ha kicsit kapkodósnak is tűnik a történetvezetés, az tényleg csak azért van, mert a 10 részes 1. évad konkrétan vagy 100 fejezetnyit ölel fel a képregényből, így hát… nyilván nem lehet mindenre kitérni. De egy humoros és (szerintem) jól megrajzolt történetet láthatunk a képernyőn.

Ezt a szösszenetet a 2. évad 1. része ihlette, amikor Tanmoku Ki megosztotta Keikával a lelkét. ^^ Néhány gondolat csupán Tanmoku Ki részéről, némi spoilerrel a 2. évad többi epizódjára (khm, Shouken), de várhatóan érkeznek tartalmasabb szösszenetek is. Meghagytam a japán neveket – Duanmu Xi à Tanmoku Ki, Yang Jinghua à You Keika –; igazából attól függően terveztem használni őket, hogy éppen melyik jelenet ihlet meg, de ezen még gondolkodom.

Jó olvasást kívánok az erre tévedőknek! Tessék nézni és olvasni Spiritpactot, nem ér benneteket csalódás! ;)

Az óceán nyugalma

Tanmoku Ki lelkének óceánja szemgyönyörködtető volt, ha éppenséggel nem tombolt vihar. Az örvényként kavargó kétségbeesés fekete, ám szűkös formát öltött, persze megszabadulni tőle nem lehetett. A múlt fájdalmas emlékei rejtőztek mögötte, amiket Tanmoku Ki megkísérelt mélyen eltemetni magába, hogy az a fiú, aki az éneklést és a vidámságot hajszolta, örökre a feledésbe merüljön. Valaki más vette át a helyét, egy olyasvalaki, aki méltónak bizonyult a családfői pozícióra, s aki soha többet nem okozott csalódást a nagymamának. A nagymamája akkor elmagyarázta neki és meg is értette vele, hogy miért kell lemondani az álmairól.

A zene, halott barátjának és első szerelmének énekhangja – persze –, valahányszor lehunyta a szemét, elkísérte az álmok birodalmába. Attól a naptól fogva egyszer sem élvezte az éjszakákat, sem azokat a magányos perceket, amikor alvásra kényszerült; majdnem mindig viharral a szívében, verejtékben úszva tért magához. Nem mondhatni, hogy ezen változtatott valamit Keika megjelenése az életében – de maga az egész élete gyökeresen megváltozott attól fogva, hogy lett egy lélekárnyéka. Sosem vágyott lélekárnyék után, ám You Keika nélkül nem tudta többé elképzelni az életét.

Míg ő még csak egy fiú volt, tizennyolc sem, addig Keika felnőttként és férfiként halt meg, mégis… Tanmoku Ki gyakran érezte úgy, hogy kettőjük közül ő az igazi felnőtt. Mulatatta, olykor bosszantotta Keika szeleburdisága, sosem volt egy perc nyugta sem, folyton azon kellett aggódnia, hogy nem sodorta magát bajba, amiből aztán nem tud egymaga kimászni. Nem akarta elveszíteni őt. Annyi fájdalmas pillanat után végre volt valaki, aki értelmet adott az életének.

You Keika nem is lett volna You Keika, ha nem figyelt volna fel a háborgó óceánra, a fekete örvényre, mely magába akarta szippantani Tanmoku Kit minden egyes alkalommal, amikor álomba szenderült. Tanmoku Ki elrejtette a szeme elől a fájdalmat és a kétséget, és amikor megcsókolta, úgy csókolta meg, hogy tudta, utólag nem lesz rá elfogadható magyarázata, hogy miért tette. Feloldani a távolság alól? Megtette. Esélyt adni neki, hogy megérintsen dolgokat? Réges-rég eljátszotta már. Megmutatni neki a lelkének óceánját? Keika, aki mindig zavarba jött, elpirult, miközben azt kezdte magyarázni, hogy mindketten férfiak, és igazán találhatna valamilyen más módot az ilyen spirituális dolgokra. Valami olyasmit, ami nem csók. Erre most mégis megcsókolta, s Keika lehunyt szemmel, csípőből viszonozta azt.

Tanmoku Ki úgy érezte, a lelkében sosem nyugodott még ennyire békésen az óceán – és mindezt egyvalakinek köszönhette, a lélekárnyékának, akit végre-valahára a karjában tarthatott, míg csak élt.

Készült: 2018. 04. 14. – 04. 15.