Akagami no Shirayuki-hime
Egy
ártatlan érintés
A mangát nem
olvastam – de tervbe van véve! –, az animének viszont mind a két évadát láttam.
A szösszenet a 2. évad elejére
tehető, amikor Zen Mitsuhidét jelöli ki Shirayuki testőrének. Annyi változtatással éltem, hogy Mitsuhide és Obi cseréje nem történt meg, tehát Mitsuhide kísérte Shirayukit
Tanbarunba, Obi pedig Clarinesben maradt Zennel és Kikivel.
** * **
Obi szeretett a fán ücsörögni, a fenti magaslatból
tökéletesen ráláthatott a kastély megfelelő ablakaira, szemmel tarthatta
azokat, akik fontosak voltak a számára, vagy éppenséggel felkeltették a
gyanakvását. Clarines királyság második hercege egyértelműen az első
kategóriába tartozott.
Bármennyire is tiltakozott ellene, be kellett vallania
magának, hogy Zen herceg a legelső találkozásuk pillanatában belopta magát a
szívébe. Természetesen nem előzte meg Shirayukit – a lányt az almacsókolta,
vörösben ragyogó hajával, akit csak kisasszonyomnak szólított –, hiszen
mégiscsak ő volt az, aki a bátorságával és a küzdeni akarásával kivívta Obi
csodálatát, de már az elejétől fogva nagyon szoros versenyt tudhattak maguk
mögött.
Hogy pontosan mikor történt, Obi hiába kereste rá a választ –
valamikor akkortájt, amikor Mitsuhide Tanbarunba kísérte Shirayukit, Zen meg –
a Mester – majd’ az eszét vesztette a titokzatos szépfiú miatt.
A fán Obi kényelmesen elhelyezkedett, és állát lustán a
tenyerén nyugtatva, bűntudat nélkül figyelhette az urát. Izana mind lehetett
első herceg, Obi Zent szolgálta, egyedül őt, senki mást.
A fiú a papírmunkával bíbelődött a kései órák ellenére – Obi
eltűnődött, vajon mennyit láthat a gyér fényben. Nyilvánvalóan semennyit,
ráadásul amikor az asztalra hajolva megpihent a papírokon, úgy tűnt, mintha az
álom is lassan elnyomta. A szemhéja megrebbent – Obi elrugaszkodott a faágról,
a következő pillanatban pedig már a Mester ablakpárkányán tenyerelt; macskás
tekintetébe megfejthetetlen fény kúszott.
– Obi…? – Zen hangja álmos motyogásként csengett, halk volt
és karcos a fáradtságtól. Teljesen kimerült – nem csoda, hogy majdnem elaludt.
– Történt valami? – ásította. – Shirayuki…? – Az álom nyomban kiment a
szeméből. Mielőtt Obi bármit is mondhatott volna, arcán a legnagyobb
rémülettel, ökölbe szorított kezével az asztalra csapott. – Shirayuki! –
kiáltotta ismét az almahajú lány nevét. – Történt vele valami, Obi?
Obi egy pillanatig elmélyülten tanulmányozta Zen herceg
szépmetszésű, finom vonású arcát. Hamvas bőrű herceg volt, hófehér, ragyogó,
egészen kék tekintettel megáldva – sosem látott még ehhez foghatót –, ifjú
szívű, csupa ártatlanság. Bölcsnek még aligha lehetett volna nevezni, a naiv,
vakmerő gyermekén, aki szeretett fellázadni a szabályok ellen, mélyen eltemetve
még mindig ott lakozott benne. Obi egyenesen imádta a csintalanságát. De a
türelmetlenségét is, a remegő alsó ajkának szép ívét és az orcája pírját.
– Nem hallod, mit kérdeztem?! – A Mester hosszú ujjai a
ruhájára siklottak, a nyakánál fogva ragadta meg; a hangjában rémület vegyült
az aggodalommal.
Obi nyelt egyet, miközben állta a pillantását.
– Mester… Minden a legnagyobb rendben – találta meg végül a
hangját. – Nincs miért aggódnod, Mester.
Zen fellélegzett. Nem nyugodott meg teljesen, Obi látta,
mennyire feszült a válla, de azért megadóan hátrébb lépett és mosolygott. Obi
szerelmes volt a mosolyába.
– Szép munka, Obi – dicsérte meg –, most már lepihenhetsz.
– Csak ha te is, Mester. – Obi komolyan nézett rá. – Nem
törődsz az egészségeddel, uram, tudom jól. Most is a papírokon nyomott el az
álom.
– Nem aludtam el! – tiltakozott egyből Zen, mire Obi mindentudó
mosolyra húzta az ajkát.
– Na persze! – vágta rá. – Akkor én vagyok Kiki szerelme!
– Valóban? – Zen gunyorosan érdeklődött. – Ezt nem is tudtam,
Obi! Mondhattad volna! Mitsuhide mit szólt hozzá?
– Áldását adta a frigyre – ment bele a játékba. – Nem
tehetett mást, elnyertem tőle szíve hölgyét. – Összeakadt a tekintetük;
összevigyorogtak és elnevették magukat. Obi válla rázkódott a szokatlan
jókedvtől, s Zen arca kipirult. Lopva figyelte a pillája alól, Obi pedig
kegyesen úgy tett, mint aki nem vette észre abban a pillanatban, amikor
rávillant a döbbenetesen sötétkék szeme.
– Örülök, hogy itt maradtál mellettem, Obi – mondta, és a
hangja őszintén csengett.
– Ne aggódj, Mester. – Obi mosolyra húzta a száját. – Meg
fogom találni azt a szépfiút, aki a kisasszonyt keresi. Az a nyavalyás Mihaya
nem fog tudni félrevezetni, ezt garantálhatom.
Zen arcvonásai ellágyultak. Kinyújtotta a kezét, hogy a
vállára tegye, majd félúton valamiért meggondolta magát.
– Tudom, hogy képes
vagy rá – mormolta inkább komolyan, mire Obi meglepetten pillantott rá.
Zen hitt benne.
Bizalmat szavazott neki, magához vette és új értelmet adott az életének. Többé
nem egy olyan alak volt, akit boldog-boldogtalan felbérelt és szépen megfizetett
a jó munkáért. Újabban törvénytisztelőként egy teljesen új útra lépett, és arra
jött rá, hogy egy cseppet sem bánja. Igenis ezt akarta, ezt az új, más életet.
Egy olyan életet, ahol Zennel és Shirayukival lehet, meg Kikivel és
Mitsuhidével.
Túlcsordult benne a hála, nem találta a szavakat – nem úgy,
mint Zen korábban.
Mester? – akarta mondani, de Zen
magabiztos kijelentését meghazudtolva semmire sem volt képes. Azon kapta magát,
hogy a lába önkéntelen mozdul a fiú irányába. A tenyere a tarkójára simult, az
ajka meg a szája szegletére, ahol korábban az a szép mosoly bújt meg, amit
annyira csodált. Zen tágra nyílt szemmel, szoborrá merevedve élte meg.
A csók – ha egyáltalán annak lehetett nevezni a leheletfinom
simogatást – néhány másodpercig tartott csupán, aztán Obi úgy rántotta el a
fejét, mintha tüzes vassal égették volna a bőrét – pedig valójában nem a tüzes
vas égette, hanem a vágy, ami hirtelen lobbant fel a testében.
– Mester… – suttogta végül mégis, miután elhúzódott tőle. Zen,
akinek az arca és a füle hegye is lángolt, egy cseppet sem könnyítette meg a
dolgát. Obi érezte, hogy a forróság lassan végigkúszik az ő nyakán is. Ezt… nem
így szerette volna. Vagyis… Egyáltalán
nem kellett volna letámadnia Zent, annak tudatában meg pláne nem, hogy a herceg
szíve Shirayukihoz húzott. – Kérlek, bocsáss meg… – Sosem viselkedett gyáván,
most mégis meg akart futamodni. Elhátrált, Zen meg nem nyúlt utána. Hitetlenül
nézett rá, miközben az ajkát tapogatta, s mintha gyökeret eresztett volna. A
besütő holdfényben a haja ezüstként ragyogott, és Obinak kedve támadt az
ujjaival végigszántani a csillogó, világos fürtökön.
Mielőtt ismét az érzelmei vezérelhették volna, eszébe jutott
Shirayuki, s így meg tudott hátrálni.
– Bocsáss meg – nyögte, a következő pillanatban pedig már ott
sem volt. Annyi időt sem hagyott Zennek, hogy az a nevét tudja kiáltani. Úgy
távozott, ahogyan érkezett: könnyedén és javarészt nyomtalanul, mintha soha sem
járt volna ott.
Az egyetlen, amit hátrahagyott maga után, az egy érintés Zen
ajkán és összekuszált gondolatok. Egy olyan emlék, amibe valamiért órákkal
később is kellemesen beleborzongott.
Készült: 2018. 04. 23. – 04. 28.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése