Seung-gil x Phichit – A sérülés

A sérülés

(Seung-gil Lee x Phichit Chulanont)

Tartalom: Phichit ágyba kényszerül egy sérülés miatt, és természetesen nem felejt el posztolni magáról egy képet. Nem is sejti, mekkora lavinát indít el vele...^^

– o –

Phichit pontosan tudta, mikor rontotta el az ugrását, ahogyan azt is, hogy már nem sikerül megakadályoznia az esését. Keményen esett és csúszott végig a jégen; Ciao Ciao ordított, Satsuki rémülten sikoltott. Phichit csak remélte, hogy a videofelvételen nem vágott annyira szánalmas arcot, mint amilyennek magát érezte, mikor megkísérelt feltápászkodni, kellő eleganciával, ahogy a versenyeken is szokott, de visszahanyatlott a jégre. A francba, a francba, a francba. Mire feleszmélt, Ciao Ciao már mellette állt, és a hóna alá nyúlt, hogy felemelje. Másik edzője, Satsuki sápadtan és ijedten fogadta, különösen, mikor észrevette, hogy az egyik lábára alig tud ránehezedni.

– Nem törés – állapította meg Celestino megkönnyebbülten, amint eltámogatta az első olyan helyig, ahová Phichit le tudott ülni. Leszenvedték a korcsolyát a lábáról – fájdalmasan sziszegett a manőver alatt –, Celestino pedig óvatosan tapogatta ki, mennyire ütötte meg magát. Satsuki kezében a telefonjával, hívásra készen állva várakozott az ítéletre. – Rándulásnak nézem.

Alig néhány óra múlva Phichit fotóját, amin felpolcolt lábbal feküdt az ágyában, a hörcsögeivel a vállán, elárasztották a jobbulást kívánó, vigasztaló és sajnálkozó kommentek. Celestino telefonált, számolt és tervezett, hogy vajon mennyi időbe fog telni, míg Phichit újra képes lesz korcsolyázni – vagy egyáltalán lábra állni, mert a fürdőszobáig is csak bicegni tudott, ráadásul a falban vagy ami éppen az útjába került, abban kereste a kapaszkodót –, Satsuki viszont ajándékkal lepte meg, hogy egy kicsit felvidítsa. Phichit hálásan vette el a gőzölgő csészét és a hörcsögös plüsst. Az évek folyamán – többnyire a rajongóinak köszönhetően – komoly gyűjteményre tett szert, de mindig örömmel fogadott egy újabb, puha gyönyörűséget.

– Ne szomorkodj – mondta kedvesen Satsuki. – Egy-két napot pihenteted, és hidd el, helyre fogsz jönni. Keményen edzettél, ez még nem jelenti azt, hogy nem versenyezhetsz.

– Pontosan, Phichit! – jegyezte meg az ajtóban felbukkanó Celestino. – Ciao, ciao – köszönt, amikor Satsuki összerezzent, majd elmosolyodott. – Emlékszem, amikor Detroitban lesérültél és kórházba kerültél! Akkor igenis aggódnom kellett, Yuuri meg úgy festett, mint aki mindjárt befekszik melléd az ágyba, de ez… ez semmi! – legyintett. – Csak tartsd be az utasításokat és ne ficánkolj sokat.

– A telefonodat az éjjeliszekrényedre tettem, a poharad mellé – mutatta Satsuki –, az ásványvizes üveg meg az ágy mellett, a földön lesz, jó?

– Köszönöm – bólintott Phichit hálásan. – Tökéletes így.

– Majd még benézünk, csak… – Csengőhang vágta el a magyarázkodást, Celestino ingerülten kapott a telefonja után. – Pronto?* – mondta fáradtan. – Á, ciao, ciao, igen-igen. Borul minden… Satsuki, jössz?

– Igen – mondta a nő, és egy utolsó, bátorító simítás után ajtó csukódott mögöttük. Phichit egy darabig még hallotta a hangjukat, Ciao Ciao közbeszúrt egy-egy kérdést, amíg telefonált, utána viszont minden elcsendesedett. Egyedül a hörcsögök keltettek némi zajt, aggódva fúrták a pofájukat Phichit vállába.

– Semmi baj, drágáim – sóhajtotta a fiú. – Nem sérültem meg annyira, csak ágyhoz lettem láncolva. – A gondolatra a szemét forgatta, majd jobb elfoglaltságot nem találva, megnézte, kik kedvelték a fotóját és mit kommenteltek hozzá.

Yuuri az elsők között írt (és persze hívta is, pont akkor, amikor a kórház folyosóján várakoztak), és annyira rémült volt a hangja, hogy Phichit torka elszorult. Alig tudta megnyugtatni. Guang Hong szintén felhívta, és Phichit nem volt benne száz százalékig biztos, hogy nem ríkatta meg a fiút a sérülésével. Többször is el kellett mondania, hogy nem súlyos, és hogy remélhetőleg nem lesz kihatással a közelgő versenyekre. Leo de la Iglesia is vele lehetett (Phichit tőle csak üzenetet kapott), ha nem is személyesen, hanem csak videohívás révén, mert Guang Hong néha szipogva válaszolt valakinek, akinek a hangját Phichit alig, ráadásul nagyon el is eltorzulva hallotta.

Chris is írt, üzenetét temérdek kacsintós hangulatjellel és célozgatásokkal tűzdelte meg. Phichit azon kapta magát, hogy majdnem mindegyik sor után mélyen elpirult. Persze mindez Chrisszel járt, Phichit azonban még mindig zavarba jött tőle, noha igyekezett leleplezni azt. Sara Crispino jobbulást kívánt, és remélte, hogy nem komoly; még Michele Crispino is megerőltette magát, bár ő valószínűleg Sara nyomására. Phichit elmosolyodott, amikor a kommentje végére ért.

– Látod, Arthur – cirógatta meg legkedvesebb hörcsöge feje búbját –, mennyire szeretnek? – Jólesett neki, hogy a barátai többsége valahogyan kifejezte az együttérzését, még olyanok is, akik nem voltak sem a barátai, sem a rajongói. Például Michele. Vagy az orosz Yuri, bár ő fogalmazott a legtömörebben: „Jobbulást, Chulanont.” Phichit vigyorogva rázta meg a fejét, ahogy erre gondolt; a háttérben Yuurit és Viktort sejtette (vagy inkább Otabeket, javította ki magát azonnal, rá valamiért jobban hallgatott a kistigris). – Hé, Stuart, csak óvatosan – kapta el a másik hörcsögét kuncogva. – Ha így folytatod, a végén még lepottyansz a vállamról!

Lehunyta a szemét, és mélyet lélegzett. Így is sajgott a lába a sok korcsolyázástól, hát még most. Kivételesen szófogadóan viselkedett, nem ellenkezett, amikor Satsuki edző ellentmondást nem tűrően az ágyba parancsolta; nem engedhette, hogy emiatt újra elszalassza az esélyét az aranyra. A Négy Kontinens várta, nem hibázhatott.

Arthur, Stuart és King éppen elkényelmesedtek, miközben hozzábújtak, amikor a telefonja halk, pityegő hangot adott. Először nem akarta megnézni, mert csak egy újabb aggódó barát írhatott, aztán mégis magához húzta.

Guang Hong volt az, és csak ennyit írt:

MIÉRT NEM MONDTAD, HOGY JÁRTOK?!?!?!

Phichit meglepetten nézte.

– Járunk? – ismételte lassan. – Mégis kivel? – Nem teketóriázott, azonnal tárcsázott. Guang Hong tényleg megsértődhetett, mert csak a sokadik csörgésre vette fel (és még mindig Leóval beszélgethetett a laptopján, mert Phichit tisztán hallotta, ahogy lepiszegte, miután fogadta a hívást).

– Miért nem mondtad? – kérdezte a fiú durcásan. – Azt hittem, barátok vagyunk, Phichit!

– Azok is vagyunk – biztosította Phichit –, de fogalmam sincs, miről beszélsz.

– Arról, hogy kavarsz vele.

– De mégis kivel?!

– Hát Seung-gillel – szűrődött be Leo kiabálása, mire Phichit a homlokát ráncolta.

– Seung-gil?

Oh, oh!

Seung-gil.

Az, hogy hirtelen melege lett, a szíve pedig véletlenül kihagyott egy dobbanást, nem jelentett semmit.

Álltak már ki egymás mellett, már a junior éveikben is, sőt… Phichit meg is szólította. Phichit mindenkit megszólított, akivel összetalálkozott, és mindenkire kedvesen mosolygott. Még Yuri Plisetsky is megemberelte magát, pedig ő köztudottan megszelídíthetetlen vadmacskaként vonult be a korcsolyázók történelmébe.

Seung-gil viszont nem.

Nem udvariaskodott, mint Otabek Altin, hanem egyszerűen nemmel felelt Phichit valamennyi kérdésére, és miután durván beletaposott szegény Sara Crispino lelkébe , Phichit valahogy nem érzett késztetést, hogy újra próbálkozzon. Ennyi nem bátorította el, de visszafogta magát, és nem ragadta meg az összes kínálkozó alkalmat, hogy közös programra invitálja Seung-gilt vagy csak beszélgetést kezdeményezzen vele, csak majdnem az összeset.

Valahogy így történt meg, hogy pillanatok alatt összebarátkozott Sarával (és Mickeyvel, aki egy nagyon picit megnyugodott, miután rájött, hogy Phichit érdeklődésének tárgya nem a húga, hanem Seung-gil), és a rendszeres üzenetváltásokat egy idő után telefon- és videohívások is követni kezdték. Seung-gil mellett más témák is szóba kerültek; Sara nagyon halkan suttogta bele a telefonba, hogy talán neki is megtetszett valaki, Mickey meg ugrásra készen állt, valahányszor veszélyes vizekre eveztek.

Phichit élesen szívta be a levegőt. Seung-gil. Hogy ő kavart volna Seung-gillel… Guang Hong és Leo (utóbbit nagyon halkan, nagyon torzítva hallva) egymás szavába vágva magyarázták, hogy nem ezt várták tőle, és Phichit hirtelen rájött, hogy félúton elvesztette őket. Az ajkába harapott, mielőtt megtörte volna a csendet, és a pillanatnyi fájdalom bénító józansággal hatott rá.

– Ti meg miről beszéltek?

– Nem kavartok? – Phichit szinte látta maga előtt, ahogy Guang Hong nagy szemeket meresztett és mélyen elpirult.

– Tudtommal nem.

– De hát… – Guang Hong hangja motyogássá halkult. Valószínűleg eltartotta a fülétől a telefont, és a beszűrődő zajok alapján Leótól kérdezősködött. Leo válaszát nem lehetett érteni, de Phichitnek már nem maradt ideje, hogy rákérdezzen, mert a kínai fiú már fordult is vissza hozzá. – Bocsánat… – mondta bűnbánóan. – Nem akartunk ennyire letámadni, de láttam azt a kommentet… és ő tényleg soha nem kommentel semmit, sőt én azt hittem, teljesen inaktív közösségin, és valójában az edzője erőltette rá ezt az egészet, meg hogy ő is kezeli az oldalát… A rajongói is majd’ megvesznek, amiért nem ad magáról életjelet… És még azt sem kedvelte be, amikor Viktor megosztotta azt a nagyon cuki képet Yuuriról és Makkachinról, pedig az a kép tényleg olyan volt, hogy… És JJ és Isabella eljegyzései képei… Jó, azokat Yuri Plisetsky sem kedvelte be… Mindegy. Tehát ő soha semmit nem kedvel és soha sehová nem ír semmit. Erre jött ez a kép… és… mégis írt…

– Írt? – Phichit egész testében megfeszült, cérnavékony hangon tette fel a kérdést. – Mikor és mit? – Amíg Arthurt dédelgettem? Hogy nem vettem észre? Nem merte megnézni, mert annyira remegtek az ujjai, ráadásul legszívesebben kiugrott volna az ágyból – sőt meg is próbálkozott vele, csak a fájdalom visszakényszerítette –, annyira megveszett. – GUANG HONG, VÁLASZOLJ MÁR! – csattant fel türelmetlenül, amikor a vonal másik végén csak halk motyogást hallott.

– Le-leteszem – dadogta a fiú zavartan. – Nézd meg magad… Aztán hívj vissza. De… Tényleg nem jártok? – kérdezte bizonytalanul.

– Nem! – kiáltotta Phichit. – Még csak nem is… nem is beszélgetünk – suttogta. Guang Hong erre abbahagyta az izgatott motyogást. Phichit megismételte, és csak remélte, hogy a fájdalomtól hallatszott annyira erőtlenül a hangja, nem pedig azért, mert annyira kétségbeesett, hogy azt már szavakba sem tudta önteni. – Egyszer sem beszélgettünk! Csak én… beszéltem hozzá, ő pedig hallgatott és bámult.

– Nem könnyű melletted megszólalni – jegyezte meg Guang Hong.

– De nem lehetetlen!

– Ez is igaz.

– Guang Hong, leteszem.

– Jó-jó. Én is. Majd még beszélünk. Ne felejts el visszahívni, ha megfejtetted, mi folyik itt!

– Hogyne… – Ha egyáltalán meg tudom majd fejteni, gondolta. Kinyomta a hívást, mielőtt rendesen elköszönhettek volna egymástól, és remegő ujjakkal kezdte nyomkodni a telefon képernyőjét. Óédesistenem, így, egyben, nyöszörögve és sokkoltan. Megtalálta a képét és a több ezernyi hozzászólást, és hirtelen nem tudta eldönteni, hogy mit csináljon. Erre nem volt felkészülve. Még azt is elfelejtette megkérdezni, hogy Seung-gil pontosan mikor kommentelt. Arthurra sandított, aki ijedtében lecsúszott a válláról, amikor Guang Hong üzenetet küldött. – Végül is… – suttogta neki tétován. – Van időnk, nem igaz?

Arthur rábámult.

Nem véletlenül ő volt Phichit kedvence, mindig olyan értelmesen nézett rá, mintha értette volna, mit mondott neki.

Biztos érzi a belőlem áradó kétségbeesést – szorította össze a szemét egy pillanatra. – Pedig ez csak egy komment! – De hiába próbált magába ezzel bátorítást önteni, az ujjai még mindig remegtek, ahogy elkezdett lejjebb görgetni. Chris, Yuri, Sara, Michele. Ismerős nevek a több ezer rajongó mellett. Először az utolsó kommenteket ellenőrizte, de legalább ötven érkezett néhány másodperces különbséggel, mire nagyot kellett nyelnie, és elvetnie azt az ötletet, hogy Seung-gil után senki sem mer majd neki írni. Seung-gil sorai elvesztek a fanok tömegében, Phichitet viszont nem érdekelte. – Akkor is meg fogom találni – határozta el, és amikor valóban ráakadt, hidegzuhanyként érte a felismerés. Aztakurvaélet. Kikerekedett a szeme, és a remegés ezúttal a gerince mentén szaladt végig rajta, minden egyes idegszálát megborzongtatva. Seung-gil nem írt litániát, az nem vallott rá. Nem kívánt jobbulást, nem szörnyülködött, nem szidta le. A hangulatjeleket távolról sem ismerte. Csak kérdezett, ennyit csinált: „Komoly?”

Phichit ki- és belélegzett, lassan és reszketve, és végül a szívecskére nyomott. A válasz néhány pillanatnyi szusszanás után született meg, röviden és tömören, ahogyan Seung-gil is fogalmazott: „Nem. ;)”

Miután elküldte, félredobta a telefonját és számolt (egy, kettő, három). Arthur odabújt hozzá, és lustán pislogott rá, miközben élvezte a gyengéd cirógatásokat.

Seung-gil majdnem azonnal válaszolt, ugyanúgy hangulatjel és minden egyéb más mentesen.

„Akkor jó.”, Phichit pedig nem tudta, mit gondoljon. Seung-gil, aki sosem kommunikált senkivel, akit látszólag csak idegesített, reagált a képére és lényegre törően érdeklődött. Phichit úgy érezte magát, mint amikor aranyat nyert a Kínai Kupán: soha véget nem térő álomba csöppent és megrészegült a rázúduló boldogságtól.

Öt perc sem kellett ahhoz, hogy a több ezer hozzászólás több tízezerre rúgjon, és valahogyan, valamikor, ezalatt a rövid idő alatt megszülessen a fanok szerint „a világ legédesebb shipneve”, amivel Phichit is egyetértett:

– Seungchuchu, Arthur – súgta meg bizalmasan kis barátjának, bugyuta mosollyal az ajkán. – Seungchuchu.

Készült: 2017. 09. 07. – 09. 08.

Megjegyzés: *Pronto? = Halló?

Seung-gil x Phichit – Az a bizonyos kép

Az a bizonyos kép

(Seung-gil Lee x Phichit Chulanont)

  

Tartalom: Phichit egy alkoholmámoros pillanatában meggondolatlanul posztol egy képet magáról. A probléma nemcsak maga a kép, hanem a hozzáfűződő megjegyzés is.

Megjegyzés:

1.) Figyelem, mellékszálon Viktuuri és Leoji.

2.) Életem első szösszenete Phichit szemszögéből. ^^

– o –

Phichit eddig sosem bánta meg, ha valamit meggondolatlanul, a pillanat hevében posztolt, de most életében először elszörnyedve bámulta a telefonja képernyőjét. Vagyis a nyomokat, mert kézzel fogható bizonyítékot csak az igazán szemfüles rajongók őrizgethettek még a maguk készüléken, hála Guang Hong gyors és hatható közreműködésének. De ez persze nem változtatott azon a tényen, hogy úgy másfél percig – ha nem még tovább! –, ország-világ szeme láttára igenis ott díszelgett az a bizonyos kép és az a bizonyos hozzátartozó komment az oldalán. Elkínzottan nyögött fel, és ahogy lehunyt szemmel hátravetette magát az ágyban, hogy a párnájára dőljön, teljes erőből bevágta a fejét az ágytámlába.

–Áú! – jajdult fel, és a fejéhez kapott. Lejjebb csúszott, és ádáz harcot vívott magával, hogy a tenyerét előbb a gyomrára szorítsa, vagy inkább az ütés helyére. Végül a hányinger győzött. Telefonját magához szorítva magzatpózba kuporodott, s résnyire nyitotta a szemét, amikor elfojtott prüszkölés ütötte meg a fülét. – Nem vicces! – nyögte. – Egy cseppet sem vicces, Guang Hong!

– Persze, hogy nem vicces! Inkább köszönd meg neki, amiért nem hagyta ott órákon át! Különben is én megmondtam, hogy nem vezet semmi jóra, ha ennyit iszol és közben mindent meg akarsz örökíteni, Phichit!

– Yuuri… Te is fogd be.

Valahogy senki nem állt az oldalán. Egyszer rúgott ki a hámból annyira, hogy emlékezetkiesése legyen – mert határozottan nem emlékezett arra a pillanatra, amikor kiposztolta a képet, ahogyan arra sem, hogy Yuuri megpróbálta lebeszélni róla és elorozni a telefonját, arra meg végképp nem, hogy a dulakodásuk közepette orrba vágta szegény Leo de la Iglesiát, aki szintén felöntött a garatra, s aki azóta durmolt a nappali szőnyegén, Makkachinnal a lábánál. Viktor legalább a kanapén hortyogott, és nem azért, mert annyit ivott, hogy már rosszul lett tőle, hanem mert kidőlt a bulitól.

Meg sem érzi, mert orosz – forgatta meg a szemét Phichit a gondolatra, de Guang Hong riadt arcát látva valami egészen mást csinálhatott. A kínai fiú két lépést hátrált, és aggódva kapaszkodott bele Yuuri kezébe.

– Ugye jól lesz?

– Túléli – rántotta meg a vállát Yuuri szigorúan, bár azért Phichit kiszúrta a tekintetében megcsillanó aggodalmat. – El sem hiszem, hogy most nekem kell őt ápolgatnom. Mindig ő beszélt le az alkoholról, nem pedig fordítva. Azt pedig végképp nem hiszem el, hogy szegény Leót is belerángatta a szerelmi bánatába!

– Szerelmi bánat? – csodálkozott Guang Hong. – Már ott tartunk?

Yuuri válaszul legyintett.

– A részeg ember mindig őszinte.

– Csak nem tapasztalat? – kíváncsiskodott Guang Hong, mire Yuuri elpirult.

– Véletlenül sem!

– De állítólag azon a banketten…

– Nem volt semmilyen bankett! – süvöltötte Yuuri még jobban elvörösödve. – Koncentráljunk inkább Phichitre!

– Pontosan! – Phichit szorosabban ölelte magához a telefonját, közben pedig elkeseredetten nyüszített fel. – Ezzel egyikőtök sem segít! Hányingerem van, fáj a fejem, és azt hiszem, tönkretettem az egész életemet! Soha többé nem mehetek fel közösségi oldalra! – Erre a gondolatra csak jobban felkavarodott a gyomra. Teljesen elborzadt. – Mi lesz így az életemmel?

– Az életed cseppet sincs romokban, mi már így is sokat segítettünk – jelentette ki Yuuri. – Guang Hong pillanatok alatt letörölte a meggondolatlan posztodat, és ha van egy kis szerencséd, Seung-gil sosem tudja meg, mit műveltél. Legközelebb pedig végre hallgatni fogsz rám, ugye?

– Tényleg gyorsan letörölte?

– Te az egészből csak ennyit értettél?

– Nem… De ez fontos, Yuuri! Tehát tényleg gyorsan…

– Tényleg – biztosította Guang Hong. – Amint kivertük a kezedből a telefont, már töröltem is.

– Remek… – Phichit csak egy árnyalatnyit nyugodott meg. Seung-gil azok közé tartozott, akik jóformán szinte soha nem adtak magukról életjelet közösségi oldalakon. Instagramon három – három! – képet osztott meg az életéből, abból egy a kutyájáról készült, egy pedig úgy, hogy a kutyája az ölében pihent. Az utolsó képet valószínűleg az edzője készíthette, mert éppen a védjegyévé váló négyszeres Ritterberg gyakorlása közepette kapták lencsevégre egy szöuli műjégpályán. Phichit ez utóbbiért végképp tisztelte; sokáig egyedül Seung-gil volt az egyetlen versenyző, aki meg tudta ugrani. Amellett pedig, hogy ennyire ritkán posztolt, évente kétszer vagy háromszor, ha reagált valakinek a képére, s Phichit azok mögött is Seung-gil edzőjét sejtette, aki a szívére vette, valahányszor Seung-gil kihúzta magát a szocializálódás feladata alól.

– Tehát az esélye annak, hogy pont most lógjon közösségin és pont meglássa azt a képet, gyakorlatilag nulla – fejezte be Guang Hong a hadarást. Phichitnek eddig fel sem tűnt, hogy hozzá beszél. Amikor ránézett, a kínai fiú védekezően emelte fel a kezét. – Yuurival alaposan kielemeztük. Hónapok óta színét sem látni!

– Amekkora szerencsém van… – dörmögte Phichit, aztán megint felnyögött. – Széthasad a fejem.

– Hozok rá valamit – ígérte Yuuri. – Csak hagyd abba a szörnyülködést, jó?

Guang Hong az ajkába harapott.

– Úgy hallom, Leo is magához tért.

– Neki is hozok – sóhajtotta Yuuri.

Guang Hong az ajtó felé pislogott.

– Menj csak – mosolyodott el halványan Phichit. – Én megleszek.

– Biztos…?

– Igen. Menj, nézd meg a kis barátodat. – Megpróbálkozott egy kacsintással, de csak még jobban megijesztette vele Guang Hong-t, így inkább úgy döntött, több kísérletet nem tesz. A telefon képernyője néha-néha felvillant a kezében, ez alkalommal azonban egy üzenetet sem nyitott meg. Eldobta magától a készüléket, és azonnal megbánta, mert az Guang Hong fájdalmas-rémült szisszenésének kíséretében hangos csattanással csúszott végig a parkettán. Phichit azonnal felült. – Megsérült?

– Öhm… – Míg Guang Hong lehajolt érte, hogy felvegye, Phichit visszatartotta a levegőt. – Nem. Szerencsére nem.

– Hála az égnek – sóhajtotta megkönnyebbülten. Guang Hong rámosolygott, de nem adta vissza a telefonját.

– Ezt most… Elkobzom – jelentette ki kevés határozottsággal a hangjában, Phichit azonban bólogatni kezdett. Látni sem kívánta a bűnös készüléket, és az tűnt a legjobb döntésnek, ha a kínai barátjára bízza. Guang Hong sosem élt még vissza a bizalmával, és mivel hozzá hasonlóan rajongott a közösségiért, úgy vigyázott a telefonra, mint a saját szeme-fényére. – Próbálj pihenni… Yuuri mindjárt jön.

– Oké… – lehelte. – Azon vagyok…

Minden azzal kezdődött, hogy Phichit az Egyesült Államokba látogatott. Míg Yuuri és Viktor összebútoroztak Szentpéterváron, Guang Hong valahogy az Államokban kötött ki Leo de la Iglesia oldalán, és amikor Phichit rákérdezett, hogy akkor ez azt jelenti, hogy járnak, csak pirulást és hebegés-habogást kapott válaszul. Phichit ezt igennek vette, Leo pedig titokban egy bólintással megerősítette a gyanúját, Guang Hong viszont azóta is zavarba jött, ha szóba hozták.

– Újra együtt a nagy csapat – vigyorgott akkor még Phichit gyanútlanul. Amikor Yuuri és Viktor is beállítottak (mert Phichit addig könyörgött Yuurinak, míg az be nem adta a derekát), még mindig nem sejtett semmit. Arra nem emlékezett, hogy ki bontott először üveget (talán pont ő volt), de arra igen, hogy Yuuri és Guang Hong azonnal kijelentették, hogy nem kérnek belőle.

– Mondanám, hogy legális lenne… – Phichit megrántotta a vállát. – De akkor hazudnék. – Nagyot húzott az üvegből, majd kacsintott egyet. – És tudjátok jól, hogy én csak a kegyes hazugságok híve vagyok. Például Detroitban egyszer rajtakaptam Yuurit, amint ábrándos mosollyal figyeli Viktor…

– Elég lesz, Phichit! – szólt közbe az érintett elvörösödve. – Nem kell mindent mások orrára kötni.

– De engem érdekel!

– De engem nem érdekel, Viktor.

– Szóval – emelte meg a hangját Phichit – tudom tartani a számat, ha kell.

– Azt látjuk – forgatta meg a szemét Yuuri. – Nem, Viktor, nem fogom elmondani.

– A poszterekről már tudok…

– Phichit, ezt nem hiszem el!

– Nem én voltam! – védekezett azonnal, Viktor pedig vele egyszerre kezdett tiltakozni.

– Magamtól találtam meg – húzta ki magát büszkén.

– Te kutakodtál a szobában?!

– Az sem éppen úgy volt, hanem…

– Ezt nem hiszem el!

– Mielőtt megtárgyalnánk, hogy akkor Viktor galádul betört-e Yuuri szobájába, hogy nyomozhasson utána, amit amúgy kétlek, nem lehetne, hogy előbb koccintunk? Végre együtt a nagy csapat! – hangsúlyozta Phichit. – A ritka pillanatokat meg kell ünnepelni!

Guang Hong az üdítőjére bámult.

– Talán nektek is…

– Ugyan már, Guang Hong! – csapott a hátára Phichit, mire szegény fiú nagyot nyekkent. – Egyszer élünk! Mégis mi baj származhat belőle, ha megiszunk egy-két pohárkával? Ünnepelünk!

Hogy mi baj származhat belőle? – Phichit elhúzta a száját, ahogy visszaemlékezett. – Hát pont ekkora. A világ tragédiája.

Szokásához híven kötelességének érezte, hogy az este minden egyes másodpercét megörökítse. Ezerkétszázhuszonhárom képet és harminchárom videót készített, és mindezt annak a több pohárnak köszönhette, amiről Yuuri tényleg megpróbálta lebeszélni, csak esélytelenül. Halványan rémlett neki az is, hogy egyik percben még bőszen magyarázta Viktornak, hogy Yuuri gyerekkora óta szerelmes belé, és hogy titokban oroszul tanulgatott, meg hogy Detroitban rajtakapta, amint estenként Viktor képeit bámulta, mielőtt elnyomta az álom, a másik percben viszont filmszakadás következett, meg mintha… mintha valami olyasmit mondogatott volna, hogy nemcsak a barátaira talált rá a szerelem, hanem őrá is.

De ez persze nem volt igaz. Vagyis, javította ki magát kelletlenül, részben volt csak igaz.

Lehetséges, hogy megtetszett neki valaki. Lehetséges, hogy pont a mindig megközelíthetetlennek tűnő Lee Seung-gil volt az, aki Sara Crispinót nevezhette az egyetlen barátjának, ám nyilvánosság előtt őt is letagadta, de az viszont biztos volt, hogy Phichitnek a jövőben sosem lesz rá lehetősége, hogy az ábrándjaiból legyen is valami valósabb.

És ekkor rámentem a posztolásra – szörnyedt el még jobban. Valahogy így történhetett. Odakintről mozgolódás hallatszott, Guang Hong összetéveszthetetlenül izgatott nyüszítése szűrődött be az ajtón keresztül, amit Yuuri döbbent, majd Viktor álmos-kíváncsi hangja kísért. Leo vízért könyörgött, Guang Hong meg a hangokból ítélve, szidásképp a fejéhez vághatott valamit (valószínűleg a kedvenc plüssét, általában az akadt a kezébe), mert a könyörgés hamar abbamaradt, hogy átadja a helyét a panaszos nyöszörgésnek.

Gyengék.

Nem mintha Phichit erősebb lett volna. A gyomra és a feje (meg a józan esze) egyszerre árulta el, hogy aztán jót nevessenek rajta a háta mögött. Az emlékei kuszák voltak, hol ez villant be, hol az, de… valahogy így történhetett… Máshogy nem tudta elképzelni, hogyan kerülhetett ki AZ A KÉP – az a bűnös, túl jól sikerült, túl sok mindenről árulkodó kép – az oldalára.

Rohadt szexi – ismerte el –, de akkor is…

Bár Guang Hong letörölte, nem teljesítette meg teljesen. Phichit az elmúlt másfél órát azzal töltötte, hogy csak bámulta saját magát, és próbálta feldolgozni a látottakat és a hallottakat. AZON a képen begombolatlan inggel, alkoholtól kipirultan pózolt a kamerának, kezével pedig szívet formált. Az elmeséltek alapján koreai zene üvöltött a hangszóróból, korábban meg a csípőjét riszálva ecsetelgette, mennyire szerelmes és mi mindent csinálna. Yuuri nem győzte kivenni a szájából az üvegeket, meg megakadályozni, hogy túl lejjebb csúsztassa magán a nadrágját.

De ha mindezeket megakadályozta, MIÉRT PONT UTÁNA KELLETT KUDARCOT VALLANIA?!

Phichit legszívesebben a haját tépte volna.

– Én nem gondolom, hogy ez most jó ötlet lenne… – hallotta Yuuri bizonytalan hangját, amit aztán Viktor nevetése követett. Guang Hong is mondott valamit, de valószínűleg minden figyelmét Leo és az ápolása kötötte le, így nem tett semmit.

Phichit nyelt egyet.

A kép mellett szereplő vallomás nyers volt és (részeg-)őszinte, és tényleg csak néhány percig viríthatott az oldalán: „Huupsz, azt hiszem, belezúgtam Lee Seung-gilbe. #phichitchulanont, #seungillee, #seungchuchuforever, #loveyou, #onlyyou, #youareperfect, #myfuturehusband” És satöbbi-satöbbi. Kismilliónyi hashtag, amire csak ő lehetett képes úgy, hogy közben élet-halál harcot vívott Yuurival a telefonjáért.

(Miért, Yuuri, miért?)

Aztán hirtelen kinyílt az ajtó.

Phichit összerezzent, és azonnal felkapta a fejét. A szeme elkerekedett, amikor meglátta azt, aki az elmúlt hetekben, hónapokban nem egy álmatlan éjszakát okozott neki, az ajtóban ácsorogni, kifejezéstelen arccal, az ő telefonjával a kezében. A telefon képernyője még fénylett – Guang Hong, te áruló, hogy tehetted?! –, Phichit pedig majd’ szívrohamot kapott, amikor kiszúrta a galériát megnyitva.

Seung-gil.

Seung-gil az Egyesült Államokban.

Seung-gil Leo és Guang Hong lakásában.

Seung-gil és a telefon… A telefon és a képek… A képek arról az estéről… Te jóságos ég, a VIDEÓK!

Phichit agya őrülten kattogott.

Seung-gil keze végül megmoccant, és Phichit ijedten kalapáló szívvel, kiszáradt szájjal figyelte, amint lassan felé fordítja a telefonját.

A KÉP. Így, csupa nagybetűvel.

A KÉP volt az, amit Seung-gil mutatott, az a kép, amelyik annyira gyorsan távozott a közösségiről.

– Ezt… – Seung-gil óvatosan kereste a szavakat. – Komolyan gondoltad?

– Öhm… – Phichit nem tudta eldönteni, egy tízes skálán mennyire vált nevetségessé a koreai szemében. Összegyűrt lepedőjébe csavarodva feküdt az ágyában, valahogy úgy, hogyha hátradőlt volna, párna helyett ismét fejbe vágta volna magát, borzas hajjal, elkenődött sminkkel és erősen másnaposan. A szobájában összevissza hevertek az előző este viselt ruhái, Yuuri természetesen nem felejtette el az orrára kötni, hogy magától tépte le őket, majd rájuk kiabált, hogy hagyják ott, ahová ledobta őket, amikor Guang Hong segítőkészen ugrott, hogy összeszedje a földről.

Tizenegy – gondolta. – Egyértelműen tizenegy.

Hangosan csak ennyit mondott:

– I-igen? Mármint igen. De te mégis… miért… hogyan… – Az ajkába harapott, és inkább elhallgatott. A szíve olyan őrült tempóban kalapált, hogy csodálkozott, amiért még életben volt. Nem tudott magyarázkodni, semmit sem tudott kitalálni, amivel javíthatna a helyzetén (meg a szánalmas látványán), Seung-gilnek azonban ennyi is elég volt; ajkára lassú, szórakozott mosoly ült ki, ahogy megindult felé.

Mi a…?

Phichit elpirult, amikor a fiú átlépett a levetett ruháin. Mire feleszmélt, az ágya finoman besüppedt Seung-gil súlya alatt, a teste meg lángra lobbant, amikor megérezte az arcán a fiú hosszú, sápadt ujjait.

Seung-gil közelebb hajolt, Phichit pedig elfelejtett lélegezni.

Most meg fog…?

Seung-gil ajka szinte hozzá sem ért az övéhez, amikor elnyílt. Szavakat formált, Phichitnek meg nyelnie és erősen kellett koncentrálnia ahhoz, hogy megértse őket.

Mi a…?

– Kurvára józanodj ki, Chulanont.

– H-hogyan?

– Józanodj ki! – utasította Seung-gil kimérten, szája sarkában azonban továbbra is mosoly bujkált. Alig észrevehető mosoly, de annyira szép, hogy Phichit a saját nevére sem emlékezett.

– Ki-kijózanodtam… Csak a fejem. – Phichit felnyögött. Átkozottul fájt, főleg most, hogy Seung-gil jelenlétében annyira meg kellett erőltetnie magát, hogy tudjon egyáltalán gondolkodni vagy épp mondatokat alkotni. Az a mosoly… Nyelt egyet. – Seung-gil, mit keresel itt? H-hogyan? M-miért? Milyen… Milyen előnyöd származik abból, hogy most itt vagy? – Övön alulinak érezte, hogy pont ezt a kérdést tette fel, de amióta Yuuri kikotyogta, mivel taposott bele Sara Crispino lelkivilágába Michele Crispino füle hallatára, azóta azon töprengett, hogyha esetleg lenne is valami közte meg Seung-gil között, vajon mennyire lenne valós.

– Előnyöm? – Seung-gil homloka ráncba gyűrődött. – Ezt hogy érted? – Tisztán érződött a hangján, hogy fogalma sincs róla, Phichit miért kérdezi. Phichit ezt jó jelnek vette. Megint nyelt, mert most már biztos volt benne, hogy csak nyelni tud, és újra feltette a kérdést, ez alkalommal viszont hozzáfűzte mindazt, amit Yuuritól hallott. Talán ennyi is elég, hogy felelevenítsük a múltat…

A mosoly eltűnt Seung-gil arcáról, szája egyetlen, keskeny vonallá préselődött.

– Miért kellene bármi előnynek származnia abból, hogy kurvára meg akarlak csókolni, amióta először megláttalak a rohadt közösségin keresztül? – Annyira élesen csengett a hangja, hogy Phichit majdnem elszégyellte magát, amiért megkérdezte. De csak majdnem. Mondani szeretett volna valamit, valami olyasmit, amiből Seung-gil végre-valahára megérti, hogy miért kérdezi, a fiú azonban folytatta: – Miért vallottál ország-világ előtt szerelmet, ha közben azon tanakodsz, vajon azért lennék-e veled, mert abból származna valami előnyöm? Kurvára nem érdekel, hány képet osztasz meg magadról a közösségin. Ha járni fogunk, szépen visszafogod magad a közös képeket illetően.

Veled lennék…

Ha járni fogunk…

Phichit szeme tágra nyílt.

– Váó! – suttogta. – Úgy érted, azóta meg akarsz csókolni…

– Amióta megláttalak? – sóhajtott Seung-gil fáradtan. – Igen, azóta. És nem, Chulanont, most nem foglak megcsókolni. – Bár a tekintete a kelleténél tényleg többet időzött Phichit ajkán. Phichit megborzongott, ahogy ezt a felfedezést tette.

– Tehát ha kijózanodom…

– Akkor viszont megcsókollak – bólintott Seung-gil; hangjába árnyalatnyi bizonytalanság kúszott. – Már ha akarod.

– Idióta – horkant fel Phichit. – Miért ne akarnám? – Aztán elmosolyodott. – Hogy kerülsz ide? – kérdezte lágyan. – Egyáltalán honnan tudod, hogy… – Fejével a telefonja felé intett, mire Seung-gil arcára is halvány mosoly ült ki.

– Azért én is nézegetem a közösségit, Phichit – vonta meg a vállát. – És nem akartam hinni a szememnek, amikor megláttam a képedet… és mindazt, amit hozzáírtál. – Phichit rohadtul bánta, amiért alig emlékezett belőle valamire. – Te… Léptél egyet, én meg jelnek vettem… Az edzőm kiakadt, mikor közöltem vele, hogy lemondok minden edzést… Aztán valahogy idekerültem. A címet Otabektől tudtam meg, Otabek Yuri Plisetskytől, Plisetsky meg Viktortól.

– Te jó ég – nevetett Phichit. – Kalandos utad lehetett.

– Az volt – ismerte be Seung-gil. – De megérte.

– Meg?

– Meg, bizony.

– Tehát megérné, ha… megpróbálnánk ezt a valamit?

– Határozottan – bólintott Seung-gil. – Szeretném… megpróbálni.

Phichit mosolya kiszélesedett.

– Szuper! – dalolta. – Akkor viszont… Yuuri! Fájdalomcsillapítót és vizet, elfogadhatóvá kell varázsolnom magam!

– Jaj, Phichit! – hallatszott Yuuri sóhajtása, amit Viktor nevetése kísért. Seung-gil nem mozdult az ágyából, még akkor sem, amikor a japán fiú felbukkant, Phichit pedig követelődzően a kezét nyújtotta a pohárért és a gyógyszerért. Seung-gil figyelte, amíg felhajtotta a vizet, és Phichit esküdni mert volna, hogy a fiú elpirult, amikor végighúzta a nyelvét az ajkát, hogy letörölje a vízcseppeket.

– Bízd csak rám, Katsuki – mondta rekedten, amikor Yuuri nem moccant, csak bizonytalanul fürkészte őket. – Menj, foglalkozz a többi idiótával. – Abban a percben már fel is csendült Viktor lelkes hangja, amivel éppen Yuurit hívta. Yuuri a szemét forgatta, majd nagyot sóhajtott.

– Biztosan?

Seung-gil bólintott, Phichittel pedig madarat lehetett volna fogatni.

Talán mégsem ez életem legrosszabb napja – mosolyodott el, miközben Seung-gilt nézte.

Élete legjobb napja volt.

Készült: 2017. 09. 05 – 09. 06.