Seung-gil x Phichit – Az a bizonyos kép

Az a bizonyos kép

(Seung-gil Lee x Phichit Chulanont)

  

Tartalom: Phichit egy alkoholmámoros pillanatában meggondolatlanul posztol egy képet magáról. A probléma nemcsak maga a kép, hanem a hozzáfűződő megjegyzés is.

Megjegyzés:

1.) Figyelem, mellékszálon Viktuuri és Leoji.

2.) Életem első szösszenete Phichit szemszögéből. ^^

– o –

Phichit eddig sosem bánta meg, ha valamit meggondolatlanul, a pillanat hevében posztolt, de most életében először elszörnyedve bámulta a telefonja képernyőjét. Vagyis a nyomokat, mert kézzel fogható bizonyítékot csak az igazán szemfüles rajongók őrizgethettek még a maguk készüléken, hála Guang Hong gyors és hatható közreműködésének. De ez persze nem változtatott azon a tényen, hogy úgy másfél percig – ha nem még tovább! –, ország-világ szeme láttára igenis ott díszelgett az a bizonyos kép és az a bizonyos hozzátartozó komment az oldalán. Elkínzottan nyögött fel, és ahogy lehunyt szemmel hátravetette magát az ágyban, hogy a párnájára dőljön, teljes erőből bevágta a fejét az ágytámlába.

–Áú! – jajdult fel, és a fejéhez kapott. Lejjebb csúszott, és ádáz harcot vívott magával, hogy a tenyerét előbb a gyomrára szorítsa, vagy inkább az ütés helyére. Végül a hányinger győzött. Telefonját magához szorítva magzatpózba kuporodott, s résnyire nyitotta a szemét, amikor elfojtott prüszkölés ütötte meg a fülét. – Nem vicces! – nyögte. – Egy cseppet sem vicces, Guang Hong!

– Persze, hogy nem vicces! Inkább köszönd meg neki, amiért nem hagyta ott órákon át! Különben is én megmondtam, hogy nem vezet semmi jóra, ha ennyit iszol és közben mindent meg akarsz örökíteni, Phichit!

– Yuuri… Te is fogd be.

Valahogy senki nem állt az oldalán. Egyszer rúgott ki a hámból annyira, hogy emlékezetkiesése legyen – mert határozottan nem emlékezett arra a pillanatra, amikor kiposztolta a képet, ahogyan arra sem, hogy Yuuri megpróbálta lebeszélni róla és elorozni a telefonját, arra meg végképp nem, hogy a dulakodásuk közepette orrba vágta szegény Leo de la Iglesiát, aki szintén felöntött a garatra, s aki azóta durmolt a nappali szőnyegén, Makkachinnal a lábánál. Viktor legalább a kanapén hortyogott, és nem azért, mert annyit ivott, hogy már rosszul lett tőle, hanem mert kidőlt a bulitól.

Meg sem érzi, mert orosz – forgatta meg a szemét Phichit a gondolatra, de Guang Hong riadt arcát látva valami egészen mást csinálhatott. A kínai fiú két lépést hátrált, és aggódva kapaszkodott bele Yuuri kezébe.

– Ugye jól lesz?

– Túléli – rántotta meg a vállát Yuuri szigorúan, bár azért Phichit kiszúrta a tekintetében megcsillanó aggodalmat. – El sem hiszem, hogy most nekem kell őt ápolgatnom. Mindig ő beszélt le az alkoholról, nem pedig fordítva. Azt pedig végképp nem hiszem el, hogy szegény Leót is belerángatta a szerelmi bánatába!

– Szerelmi bánat? – csodálkozott Guang Hong. – Már ott tartunk?

Yuuri válaszul legyintett.

– A részeg ember mindig őszinte.

– Csak nem tapasztalat? – kíváncsiskodott Guang Hong, mire Yuuri elpirult.

– Véletlenül sem!

– De állítólag azon a banketten…

– Nem volt semmilyen bankett! – süvöltötte Yuuri még jobban elvörösödve. – Koncentráljunk inkább Phichitre!

– Pontosan! – Phichit szorosabban ölelte magához a telefonját, közben pedig elkeseredetten nyüszített fel. – Ezzel egyikőtök sem segít! Hányingerem van, fáj a fejem, és azt hiszem, tönkretettem az egész életemet! Soha többé nem mehetek fel közösségi oldalra! – Erre a gondolatra csak jobban felkavarodott a gyomra. Teljesen elborzadt. – Mi lesz így az életemmel?

– Az életed cseppet sincs romokban, mi már így is sokat segítettünk – jelentette ki Yuuri. – Guang Hong pillanatok alatt letörölte a meggondolatlan posztodat, és ha van egy kis szerencséd, Seung-gil sosem tudja meg, mit műveltél. Legközelebb pedig végre hallgatni fogsz rám, ugye?

– Tényleg gyorsan letörölte?

– Te az egészből csak ennyit értettél?

– Nem… De ez fontos, Yuuri! Tehát tényleg gyorsan…

– Tényleg – biztosította Guang Hong. – Amint kivertük a kezedből a telefont, már töröltem is.

– Remek… – Phichit csak egy árnyalatnyit nyugodott meg. Seung-gil azok közé tartozott, akik jóformán szinte soha nem adtak magukról életjelet közösségi oldalakon. Instagramon három – három! – képet osztott meg az életéből, abból egy a kutyájáról készült, egy pedig úgy, hogy a kutyája az ölében pihent. Az utolsó képet valószínűleg az edzője készíthette, mert éppen a védjegyévé váló négyszeres Ritterberg gyakorlása közepette kapták lencsevégre egy szöuli műjégpályán. Phichit ez utóbbiért végképp tisztelte; sokáig egyedül Seung-gil volt az egyetlen versenyző, aki meg tudta ugrani. Amellett pedig, hogy ennyire ritkán posztolt, évente kétszer vagy háromszor, ha reagált valakinek a képére, s Phichit azok mögött is Seung-gil edzőjét sejtette, aki a szívére vette, valahányszor Seung-gil kihúzta magát a szocializálódás feladata alól.

– Tehát az esélye annak, hogy pont most lógjon közösségin és pont meglássa azt a képet, gyakorlatilag nulla – fejezte be Guang Hong a hadarást. Phichitnek eddig fel sem tűnt, hogy hozzá beszél. Amikor ránézett, a kínai fiú védekezően emelte fel a kezét. – Yuurival alaposan kielemeztük. Hónapok óta színét sem látni!

– Amekkora szerencsém van… – dörmögte Phichit, aztán megint felnyögött. – Széthasad a fejem.

– Hozok rá valamit – ígérte Yuuri. – Csak hagyd abba a szörnyülködést, jó?

Guang Hong az ajkába harapott.

– Úgy hallom, Leo is magához tért.

– Neki is hozok – sóhajtotta Yuuri.

Guang Hong az ajtó felé pislogott.

– Menj csak – mosolyodott el halványan Phichit. – Én megleszek.

– Biztos…?

– Igen. Menj, nézd meg a kis barátodat. – Megpróbálkozott egy kacsintással, de csak még jobban megijesztette vele Guang Hong-t, így inkább úgy döntött, több kísérletet nem tesz. A telefon képernyője néha-néha felvillant a kezében, ez alkalommal azonban egy üzenetet sem nyitott meg. Eldobta magától a készüléket, és azonnal megbánta, mert az Guang Hong fájdalmas-rémült szisszenésének kíséretében hangos csattanással csúszott végig a parkettán. Phichit azonnal felült. – Megsérült?

– Öhm… – Míg Guang Hong lehajolt érte, hogy felvegye, Phichit visszatartotta a levegőt. – Nem. Szerencsére nem.

– Hála az égnek – sóhajtotta megkönnyebbülten. Guang Hong rámosolygott, de nem adta vissza a telefonját.

– Ezt most… Elkobzom – jelentette ki kevés határozottsággal a hangjában, Phichit azonban bólogatni kezdett. Látni sem kívánta a bűnös készüléket, és az tűnt a legjobb döntésnek, ha a kínai barátjára bízza. Guang Hong sosem élt még vissza a bizalmával, és mivel hozzá hasonlóan rajongott a közösségiért, úgy vigyázott a telefonra, mint a saját szeme-fényére. – Próbálj pihenni… Yuuri mindjárt jön.

– Oké… – lehelte. – Azon vagyok…

Minden azzal kezdődött, hogy Phichit az Egyesült Államokba látogatott. Míg Yuuri és Viktor összebútoroztak Szentpéterváron, Guang Hong valahogy az Államokban kötött ki Leo de la Iglesia oldalán, és amikor Phichit rákérdezett, hogy akkor ez azt jelenti, hogy járnak, csak pirulást és hebegés-habogást kapott válaszul. Phichit ezt igennek vette, Leo pedig titokban egy bólintással megerősítette a gyanúját, Guang Hong viszont azóta is zavarba jött, ha szóba hozták.

– Újra együtt a nagy csapat – vigyorgott akkor még Phichit gyanútlanul. Amikor Yuuri és Viktor is beállítottak (mert Phichit addig könyörgött Yuurinak, míg az be nem adta a derekát), még mindig nem sejtett semmit. Arra nem emlékezett, hogy ki bontott először üveget (talán pont ő volt), de arra igen, hogy Yuuri és Guang Hong azonnal kijelentették, hogy nem kérnek belőle.

– Mondanám, hogy legális lenne… – Phichit megrántotta a vállát. – De akkor hazudnék. – Nagyot húzott az üvegből, majd kacsintott egyet. – És tudjátok jól, hogy én csak a kegyes hazugságok híve vagyok. Például Detroitban egyszer rajtakaptam Yuurit, amint ábrándos mosollyal figyeli Viktor…

– Elég lesz, Phichit! – szólt közbe az érintett elvörösödve. – Nem kell mindent mások orrára kötni.

– De engem érdekel!

– De engem nem érdekel, Viktor.

– Szóval – emelte meg a hangját Phichit – tudom tartani a számat, ha kell.

– Azt látjuk – forgatta meg a szemét Yuuri. – Nem, Viktor, nem fogom elmondani.

– A poszterekről már tudok…

– Phichit, ezt nem hiszem el!

– Nem én voltam! – védekezett azonnal, Viktor pedig vele egyszerre kezdett tiltakozni.

– Magamtól találtam meg – húzta ki magát büszkén.

– Te kutakodtál a szobában?!

– Az sem éppen úgy volt, hanem…

– Ezt nem hiszem el!

– Mielőtt megtárgyalnánk, hogy akkor Viktor galádul betört-e Yuuri szobájába, hogy nyomozhasson utána, amit amúgy kétlek, nem lehetne, hogy előbb koccintunk? Végre együtt a nagy csapat! – hangsúlyozta Phichit. – A ritka pillanatokat meg kell ünnepelni!

Guang Hong az üdítőjére bámult.

– Talán nektek is…

– Ugyan már, Guang Hong! – csapott a hátára Phichit, mire szegény fiú nagyot nyekkent. – Egyszer élünk! Mégis mi baj származhat belőle, ha megiszunk egy-két pohárkával? Ünnepelünk!

Hogy mi baj származhat belőle? – Phichit elhúzta a száját, ahogy visszaemlékezett. – Hát pont ekkora. A világ tragédiája.

Szokásához híven kötelességének érezte, hogy az este minden egyes másodpercét megörökítse. Ezerkétszázhuszonhárom képet és harminchárom videót készített, és mindezt annak a több pohárnak köszönhette, amiről Yuuri tényleg megpróbálta lebeszélni, csak esélytelenül. Halványan rémlett neki az is, hogy egyik percben még bőszen magyarázta Viktornak, hogy Yuuri gyerekkora óta szerelmes belé, és hogy titokban oroszul tanulgatott, meg hogy Detroitban rajtakapta, amint estenként Viktor képeit bámulta, mielőtt elnyomta az álom, a másik percben viszont filmszakadás következett, meg mintha… mintha valami olyasmit mondogatott volna, hogy nemcsak a barátaira talált rá a szerelem, hanem őrá is.

De ez persze nem volt igaz. Vagyis, javította ki magát kelletlenül, részben volt csak igaz.

Lehetséges, hogy megtetszett neki valaki. Lehetséges, hogy pont a mindig megközelíthetetlennek tűnő Lee Seung-gil volt az, aki Sara Crispinót nevezhette az egyetlen barátjának, ám nyilvánosság előtt őt is letagadta, de az viszont biztos volt, hogy Phichitnek a jövőben sosem lesz rá lehetősége, hogy az ábrándjaiból legyen is valami valósabb.

És ekkor rámentem a posztolásra – szörnyedt el még jobban. Valahogy így történhetett. Odakintről mozgolódás hallatszott, Guang Hong összetéveszthetetlenül izgatott nyüszítése szűrődött be az ajtón keresztül, amit Yuuri döbbent, majd Viktor álmos-kíváncsi hangja kísért. Leo vízért könyörgött, Guang Hong meg a hangokból ítélve, szidásképp a fejéhez vághatott valamit (valószínűleg a kedvenc plüssét, általában az akadt a kezébe), mert a könyörgés hamar abbamaradt, hogy átadja a helyét a panaszos nyöszörgésnek.

Gyengék.

Nem mintha Phichit erősebb lett volna. A gyomra és a feje (meg a józan esze) egyszerre árulta el, hogy aztán jót nevessenek rajta a háta mögött. Az emlékei kuszák voltak, hol ez villant be, hol az, de… valahogy így történhetett… Máshogy nem tudta elképzelni, hogyan kerülhetett ki AZ A KÉP – az a bűnös, túl jól sikerült, túl sok mindenről árulkodó kép – az oldalára.

Rohadt szexi – ismerte el –, de akkor is…

Bár Guang Hong letörölte, nem teljesítette meg teljesen. Phichit az elmúlt másfél órát azzal töltötte, hogy csak bámulta saját magát, és próbálta feldolgozni a látottakat és a hallottakat. AZON a képen begombolatlan inggel, alkoholtól kipirultan pózolt a kamerának, kezével pedig szívet formált. Az elmeséltek alapján koreai zene üvöltött a hangszóróból, korábban meg a csípőjét riszálva ecsetelgette, mennyire szerelmes és mi mindent csinálna. Yuuri nem győzte kivenni a szájából az üvegeket, meg megakadályozni, hogy túl lejjebb csúsztassa magán a nadrágját.

De ha mindezeket megakadályozta, MIÉRT PONT UTÁNA KELLETT KUDARCOT VALLANIA?!

Phichit legszívesebben a haját tépte volna.

– Én nem gondolom, hogy ez most jó ötlet lenne… – hallotta Yuuri bizonytalan hangját, amit aztán Viktor nevetése követett. Guang Hong is mondott valamit, de valószínűleg minden figyelmét Leo és az ápolása kötötte le, így nem tett semmit.

Phichit nyelt egyet.

A kép mellett szereplő vallomás nyers volt és (részeg-)őszinte, és tényleg csak néhány percig viríthatott az oldalán: „Huupsz, azt hiszem, belezúgtam Lee Seung-gilbe. #phichitchulanont, #seungillee, #seungchuchuforever, #loveyou, #onlyyou, #youareperfect, #myfuturehusband” És satöbbi-satöbbi. Kismilliónyi hashtag, amire csak ő lehetett képes úgy, hogy közben élet-halál harcot vívott Yuurival a telefonjáért.

(Miért, Yuuri, miért?)

Aztán hirtelen kinyílt az ajtó.

Phichit összerezzent, és azonnal felkapta a fejét. A szeme elkerekedett, amikor meglátta azt, aki az elmúlt hetekben, hónapokban nem egy álmatlan éjszakát okozott neki, az ajtóban ácsorogni, kifejezéstelen arccal, az ő telefonjával a kezében. A telefon képernyője még fénylett – Guang Hong, te áruló, hogy tehetted?! –, Phichit pedig majd’ szívrohamot kapott, amikor kiszúrta a galériát megnyitva.

Seung-gil.

Seung-gil az Egyesült Államokban.

Seung-gil Leo és Guang Hong lakásában.

Seung-gil és a telefon… A telefon és a képek… A képek arról az estéről… Te jóságos ég, a VIDEÓK!

Phichit agya őrülten kattogott.

Seung-gil keze végül megmoccant, és Phichit ijedten kalapáló szívvel, kiszáradt szájjal figyelte, amint lassan felé fordítja a telefonját.

A KÉP. Így, csupa nagybetűvel.

A KÉP volt az, amit Seung-gil mutatott, az a kép, amelyik annyira gyorsan távozott a közösségiről.

– Ezt… – Seung-gil óvatosan kereste a szavakat. – Komolyan gondoltad?

– Öhm… – Phichit nem tudta eldönteni, egy tízes skálán mennyire vált nevetségessé a koreai szemében. Összegyűrt lepedőjébe csavarodva feküdt az ágyában, valahogy úgy, hogyha hátradőlt volna, párna helyett ismét fejbe vágta volna magát, borzas hajjal, elkenődött sminkkel és erősen másnaposan. A szobájában összevissza hevertek az előző este viselt ruhái, Yuuri természetesen nem felejtette el az orrára kötni, hogy magától tépte le őket, majd rájuk kiabált, hogy hagyják ott, ahová ledobta őket, amikor Guang Hong segítőkészen ugrott, hogy összeszedje a földről.

Tizenegy – gondolta. – Egyértelműen tizenegy.

Hangosan csak ennyit mondott:

– I-igen? Mármint igen. De te mégis… miért… hogyan… – Az ajkába harapott, és inkább elhallgatott. A szíve olyan őrült tempóban kalapált, hogy csodálkozott, amiért még életben volt. Nem tudott magyarázkodni, semmit sem tudott kitalálni, amivel javíthatna a helyzetén (meg a szánalmas látványán), Seung-gilnek azonban ennyi is elég volt; ajkára lassú, szórakozott mosoly ült ki, ahogy megindult felé.

Mi a…?

Phichit elpirult, amikor a fiú átlépett a levetett ruháin. Mire feleszmélt, az ágya finoman besüppedt Seung-gil súlya alatt, a teste meg lángra lobbant, amikor megérezte az arcán a fiú hosszú, sápadt ujjait.

Seung-gil közelebb hajolt, Phichit pedig elfelejtett lélegezni.

Most meg fog…?

Seung-gil ajka szinte hozzá sem ért az övéhez, amikor elnyílt. Szavakat formált, Phichitnek meg nyelnie és erősen kellett koncentrálnia ahhoz, hogy megértse őket.

Mi a…?

– Kurvára józanodj ki, Chulanont.

– H-hogyan?

– Józanodj ki! – utasította Seung-gil kimérten, szája sarkában azonban továbbra is mosoly bujkált. Alig észrevehető mosoly, de annyira szép, hogy Phichit a saját nevére sem emlékezett.

– Ki-kijózanodtam… Csak a fejem. – Phichit felnyögött. Átkozottul fájt, főleg most, hogy Seung-gil jelenlétében annyira meg kellett erőltetnie magát, hogy tudjon egyáltalán gondolkodni vagy épp mondatokat alkotni. Az a mosoly… Nyelt egyet. – Seung-gil, mit keresel itt? H-hogyan? M-miért? Milyen… Milyen előnyöd származik abból, hogy most itt vagy? – Övön alulinak érezte, hogy pont ezt a kérdést tette fel, de amióta Yuuri kikotyogta, mivel taposott bele Sara Crispino lelkivilágába Michele Crispino füle hallatára, azóta azon töprengett, hogyha esetleg lenne is valami közte meg Seung-gil között, vajon mennyire lenne valós.

– Előnyöm? – Seung-gil homloka ráncba gyűrődött. – Ezt hogy érted? – Tisztán érződött a hangján, hogy fogalma sincs róla, Phichit miért kérdezi. Phichit ezt jó jelnek vette. Megint nyelt, mert most már biztos volt benne, hogy csak nyelni tud, és újra feltette a kérdést, ez alkalommal viszont hozzáfűzte mindazt, amit Yuuritól hallott. Talán ennyi is elég, hogy felelevenítsük a múltat…

A mosoly eltűnt Seung-gil arcáról, szája egyetlen, keskeny vonallá préselődött.

– Miért kellene bármi előnynek származnia abból, hogy kurvára meg akarlak csókolni, amióta először megláttalak a rohadt közösségin keresztül? – Annyira élesen csengett a hangja, hogy Phichit majdnem elszégyellte magát, amiért megkérdezte. De csak majdnem. Mondani szeretett volna valamit, valami olyasmit, amiből Seung-gil végre-valahára megérti, hogy miért kérdezi, a fiú azonban folytatta: – Miért vallottál ország-világ előtt szerelmet, ha közben azon tanakodsz, vajon azért lennék-e veled, mert abból származna valami előnyöm? Kurvára nem érdekel, hány képet osztasz meg magadról a közösségin. Ha járni fogunk, szépen visszafogod magad a közös képeket illetően.

Veled lennék…

Ha járni fogunk…

Phichit szeme tágra nyílt.

– Váó! – suttogta. – Úgy érted, azóta meg akarsz csókolni…

– Amióta megláttalak? – sóhajtott Seung-gil fáradtan. – Igen, azóta. És nem, Chulanont, most nem foglak megcsókolni. – Bár a tekintete a kelleténél tényleg többet időzött Phichit ajkán. Phichit megborzongott, ahogy ezt a felfedezést tette.

– Tehát ha kijózanodom…

– Akkor viszont megcsókollak – bólintott Seung-gil; hangjába árnyalatnyi bizonytalanság kúszott. – Már ha akarod.

– Idióta – horkant fel Phichit. – Miért ne akarnám? – Aztán elmosolyodott. – Hogy kerülsz ide? – kérdezte lágyan. – Egyáltalán honnan tudod, hogy… – Fejével a telefonja felé intett, mire Seung-gil arcára is halvány mosoly ült ki.

– Azért én is nézegetem a közösségit, Phichit – vonta meg a vállát. – És nem akartam hinni a szememnek, amikor megláttam a képedet… és mindazt, amit hozzáírtál. – Phichit rohadtul bánta, amiért alig emlékezett belőle valamire. – Te… Léptél egyet, én meg jelnek vettem… Az edzőm kiakadt, mikor közöltem vele, hogy lemondok minden edzést… Aztán valahogy idekerültem. A címet Otabektől tudtam meg, Otabek Yuri Plisetskytől, Plisetsky meg Viktortól.

– Te jó ég – nevetett Phichit. – Kalandos utad lehetett.

– Az volt – ismerte be Seung-gil. – De megérte.

– Meg?

– Meg, bizony.

– Tehát megérné, ha… megpróbálnánk ezt a valamit?

– Határozottan – bólintott Seung-gil. – Szeretném… megpróbálni.

Phichit mosolya kiszélesedett.

– Szuper! – dalolta. – Akkor viszont… Yuuri! Fájdalomcsillapítót és vizet, elfogadhatóvá kell varázsolnom magam!

– Jaj, Phichit! – hallatszott Yuuri sóhajtása, amit Viktor nevetése kísért. Seung-gil nem mozdult az ágyából, még akkor sem, amikor a japán fiú felbukkant, Phichit pedig követelődzően a kezét nyújtotta a pohárért és a gyógyszerért. Seung-gil figyelte, amíg felhajtotta a vizet, és Phichit esküdni mert volna, hogy a fiú elpirult, amikor végighúzta a nyelvét az ajkát, hogy letörölje a vízcseppeket.

– Bízd csak rám, Katsuki – mondta rekedten, amikor Yuuri nem moccant, csak bizonytalanul fürkészte őket. – Menj, foglalkozz a többi idiótával. – Abban a percben már fel is csendült Viktor lelkes hangja, amivel éppen Yuurit hívta. Yuuri a szemét forgatta, majd nagyot sóhajtott.

– Biztosan?

Seung-gil bólintott, Phichittel pedig madarat lehetett volna fogatni.

Talán mégsem ez életem legrosszabb napja – mosolyodott el, miközben Seung-gilt nézte.

Élete legjobb napja volt.

Készült: 2017. 09. 05 – 09. 06.