Free! – Ikuya x Haru – Haru... (egyperces)

Free! 

Haru…

Fandom: Free!

Párosítás: Ikuya x Haru (mert eszméletlenül shippelem őket :D)

Tartalom: Készült a 3. évad 4. része alapján, amikor Ikuya meglátja egykori barátait az edzése után, de csak távolból figyeli őket.

---

– Haru…

Földbe gyökeredzett a lába, ahogy meglátta a fiút, mint legutóbb is, amikor váratlanul összetalálkoztak a versenyét követően, és a levegő hirtelen beszorult a tüdejébe. Fuldoklott. Olyan érzés volt, mikor úszás közben érte utol az összeomlás: a kétségbeesés, amitől addig némán vergődött, ijesztő kapkodássá fajult, hogy levegőhöz jusson, a testét elfogta a remegés, ahogy erőlködött. Kinyújtotta a kezét, hogy egy karcsapással túljusson rajta, de csupán a semmit markolta. A félelem összerántotta a torkát, nem akart onnét eltűnni, mintha mindig is odatartozott volna; ezalatt a világ – szerencsére csak másodpercek erejéig – egymás után többször is elsötétült előtte. Megingott álltában, és mivel annyira megijedt, hogy el fog ájulni az egyetem kellős közepén, sietve megkapaszkodott az első dologba, ami a kezébe akadt, nevezetesen a falba.

– Haru…

Ikuya háta meggörnyedt, újabb remegés szaladt rajta végig. Kivétel nélkül mindannyian eljöttek, hogy találkozzanak vele – mert mi mást kereshettek a Shimogamin? –, és bezzeg – bezzeg! – cseppet sem változtak: Tachibana Makoto, Shiina Asahi és…

És… – nyelt nagyot, ahogy a pillantása ismét a fiúra siklott. – Haru…

Nanase Haruka, javította ki magát egyből, de maga is érezte, hogy mennyire nem illett a szájába a fiú teljes neve. Haru nem szerette, ha Harukának szólították, és ezt valamilyen okból kifolyólag mindenki tiszteletben tartotta – még azok is, akik annyira nem kedvelték. Haru csak Haru volt. Bizalmasan hangzott Ikuya szájából, mintha még mindig barátok lettek volna – mintha még mindig Ikuya példaképe lenne –, és Haru…

Haru szabad is volt, mert egyedül szabadon szeretett úszni. Egyedül gyorsat úszott, azt viszont úgy, hogy mindannyiszor elrabolta vele Ikuya lélegzetét (és talán nemcsak a lélegzetét, hanem valami mást is). Úgy úszott, ahogyan Ikuya soha sem tudott, hiába edzett éjt nappallá téve. Hiyori bezzeg rámordult, hogy ne fecsegjen összevissza ostobaságokat – hogy Haru semmiben sem különb nála… hogy csak Ikuya nevetséges és szánalmas utánzata, egy cseppet sem különleges.

– Mit vannak úgy oda érte az emberek? – fintorgott, miközben kényelmesen letelepedett Ikuya ágyára. Birtokba vette a fiú szobáját, mintha mi sem lenne természetesebb. Ikuya mozdulatlanná dermedve hallgatta. Ha Hiyori egyszer valamibe belelendült, nem lehetett leállítani. – Semmi olyat nem tud, amit te nem sajátítottál volna el az évek folyamán. A stílusa? Ugyan már! Csak lekoppintotta a tiédet, Ikuya, ne is törődj vele. Nem érnek annyit, hogy miattuk rágódj!

Ikuya ritkán emelte fel a hangját. Mivel ritkán tette meg, Hiyori éppen ezért szeppent meg annyira, mikor váratlanul hangosan leteremtette. Csak azért nem kiabált teli torokból, mert félt a szomszédjai reakciójától. Azt kellett volna tennie, mert Haru…

Haru… minden volt, ami Ikuya nem lehetett. Soha sem Haru utánozta őt, hanem ő utánozta Harút. Alsó-középben is, és azután is, hogy kétségek között vergődve, magányosan menekült a bátyja után Amerikába, hogy regenerálódjon. Mondhatott akármit, Harút nem tudta kiűzni az elméjéből. A fiú olyan mélyre bevéste magát, hogy nem telt el úgy hét, hogy Ikuya nem álmodott volna róla. A komoly, csendes fiúról, az óceánszeműről, aki gyengéden egymásba akasztotta az ujjaikat, miközben ígéretet tett neki… és aki elérte, hogy felocsúdjon hosszan tartó álmából.

Alsó-közép óta nem tudott megnyugodni a lelke. Csak ámította magát, hogy felépült, hogy már nem szorul kórházi kezelésre, nem fog összeomlani a vízben… Haru úgy belefészkelte magát a gondolataiba, hogy sosem sikerült tőle teljesen megszabadulnia, csak a háttérbe szorítva pihenőre küldte, hogy fel tudjon egy kicsit szusszanni. Az évek során semmi sem változott. Haru mindig is ott volt és mindig is ott lesz.

Hiyori egész nap furcsán viselkedett.

Hát ezért… – szédült meg ismét Ikuya. Engem próbált védeni… Hogy ne találkozzak velük… Hiyori… Tényleg te vagy a legjobb barátom – hunyta be a szemét reszketve. Neked köszönhetően élek még. – És itt nemcsak arra gondolt, hogy a fiú mindannyiszor utána vetette magát a vízbe, valahányszor azt vette észre, hogy egy kicsit is süllyed. Arra sem, hogy ott virrasztott mellette a kórházban, míg fel nem épült. Azokat sem felejtette el, de azt sem, hogy mindvégig tartotta benne a lelket. Támogatta és értelmet adott a létezésének. Megvédte őt, mert Ikuya lelkét állítása szerint csipkéből hímezték, törékeny volt, akár a porcelán, gyenge nebáncsvirág. Gyenge, aki erősnek akarta mutatni magát. Aki erős is volt, hiszen mindannyiszor talpra tudott állni.

Később, mikor Hiyori már a lakásában ücsörgött kényelmesen, ő pedig teát szolgált fel neki, mégiscsak rákérdezett:

– Hiyori – suttogta a nevét halkan –, láttad ma Harút és a srácokat, nem igaz? – Harút ki kellett emelnie. Haru nemcsak egy „srác” volt, ő jelentett mindent, és ezt Hiyori pontosan tudta. Hiyori azt is tudta Ikuyáról, amit sosem mondott ki hangosan. A legféltettebb titkát, azt, hogy mennyire fontos volt számára Haru… Hogy Haru… Hogy ő Harút…

– Tudtad?

Hiyori meglepetten pillantott rá a szeme sarkából.

Ikuya csendesen, szomorúan felelt.

– Láttam őket, mikor elmentem.

– Ugyanazt mondtam nekik, amit legutóbb – magyarázta erre Hiyori. – Hogy ez egy fontos időszak neked, ezért nem akartam, hogy lássanak. Ez rendben van így, igaz?

Ikuya hümmögött.

– Azt hiszem.

Maga sem tudta, mit gondoljon. Miután Hiyori elment, a kezébe vette A kis hableányt. Mese a fájdalomról, mindarról a nyomorúságról, amit egész életében érzett. A képet bámulta, ami alsó-középben készült róluk, amin boldognak tűnt, miközben Haru ott feszített mellette, és aztán eszébe jutott az is, amikor kérdőre vonta a fiút a folyosón. Miért hagytad abba az úszást? – kérdezte akkor tőle, Haru viszont nem válaszolt. Haru, aki szabadon szeretett úszni, továbbra is úszott szabadon, de többé sosem versenyszerűen. Sosem úszott váltót. Az úszóklub… feloszlott… Haru miatt. Asahi miatt. Makoto miatt, aki azért hagyta ott őket, mert Haru nélkül nem volt értelme.

Ikuya ökölbe szorította a kezét.

– Sz-szeretem Harút… – mondta ki végül akadozva, mintegy ízlelgetve a szavakat, amikre korábban gondolni sem mert. – Szeretem Harút. – A hangja bizonytalanul csengett. Nem akarta elhinni, hogy végül mégiscsak bevallotta. – Azt hiszem, szeretem Harút. – Aztán az oldalára gördült, a lábát felhúzta, a térdét pedig átkarolta. Magzatpozícióban, ölelve magát egyszerűbben vészelte át a sokkot, amit a vallomásával okozott magának. A remegése enyhült egy kicsit, a levegőt azonban így is élesen szívta be. – Miért… A francba, miért…

Egy utolsó sóhaj még kicsúszott a száján.

– Haru… – majd lehunyta a szemét, és lassan álomba ringatta magát.

Készült: 2018. 08. 12.

Free! – Ikuya x Haru – Csillagok [egyperces]

Free!

Csillagok

Fandom: Free!

Párosítás: Ikuya x Haru – mert amióta elkezdtem nézni a 3. évadot, teljesen rájuk kattantam. :D (Bocsánat, MakoHaru, RinHaru rajongók :D Majd ők is érkeznek… Valamikor. :D)

Tartalom: Még a 3. évad előtt játszódik, de a 3. évad 2. részének medencés/hullócsillagos jelenete ihlette. Ikuya, bármennyire is nem akar emlékezni a barátaira, akik egykor cserbenhagyták, minduntalan emlékezik. Különösen egyvalakire, aki miatt minden elkezdődött…

---

A csillagok fényesebben ragyogtak az égen. Ikuya a medencében lógatta a lábát; a nadrágját térdig feltűrte, a kardigánját magán felejtette a nagy kapkodásban. Hiába fejezte be az edzést, valahogy nem tudta rávenni magát, hogy otthagyja az uszodát. Hiyori nem türelmetlenkedett; talpig felöltözve a telefonjával babrált, míg arra várt, hogy Ikuya abbahagyja a tétlenkedést. A semmivel töltötték az idejüket. Ikuya nem tudta elengedni a múltját, és ezért nem tudott mozdulni sem.

– Tudod – törte meg a csendet végül Hiyori, miután elunta a játékot is, amivel addig játszott –, szerintem a szobánkból is tökéletes rálátás fog nyílni a csillagokra. Lehet, hogy nem tükröződnek így – mutatott a medence vizére –, de nem lehet olyan rossz. Na, mit gondolsz, Ikuya?

– Ha menni akarsz, akkor menj. – Ikuya megrántotta a vállát; nem különösebben izgatta, hogy mit csinál a barátja. – Én még maradok. – Amikor megmakacsolta magát, nem lehetett vele bírni. Hiyori ismerte már annyira, hogy leteremtés helyett inkább nagyot sóhajtson, és csak egy kicsit tegyen megjegyezést a viselkedésére.

– Sosem változol, Ikuya – ingatta a fejét elnézően, nyílt mosollyal a hangjában, mire Ikuya rápillantott a szeme sarkából. Egyetlen hosszú pillanatig csak bámulták egymást, majd Hiyori, aki a barátságuk során így is többet nézett el neki a kelleténél, hátat fordított, s a táskáját egy könnyed mozdulattal a vállára dobva, lassan megindult vissza, a szobájuk felé. Ritkán fordult elő, hogy ennyire egyedül hagyta Ikuyát a gondolataival, de most mindketten tudták, hogy ez kell ahhoz, hogy a fiú meg tudjon nyugodni.

Sosem változnék? – Ikuya így is eltűnődött Hiyori állításán. Tényleg sosem? Mégis miről beszél ez az idióta? – Hasogatni kezdett a feje, miközben saját magán töprengett, a homloka pedig ráncba gyűrődött, ahogy eljutott a végső következtetésre:

Pont én vagyok az, aki mindenkinél többet változott… Azért, hogy erősebb legyek.

A kinti medence vizét sem melegnek, sem kellemesnek nem lehetett nevezni; hideg volt és emlékeztető, Ikuya egyszerűen nem tudott másra gondolni, mint a múltra. Maga mögött akarta hagyni! Mindennél jobban maga mögött akarta hagyni, elfelejteni, mintha soha nem is létezett volna… de bármennyire is próbálkozott, minduntalan eszébe jutottak azok a régi idők, amikor együtt úszhatott a barátaival. A természete miatt szerettek tőle távol maradni az emberek, és ő azon kapta magát, hogy szeretett egymagában ücsörögni. A bátyja persze ezt sosem nézte jó szemmel, ám semmivel sem tudta rávenni, hogy barátkozzon.

Amikor belépett az úszóklubba és közelebb került azokhoz a srácokhoz… Haru, Makoto… Még az a bolond Asahi is hiányzott neki!

De Haru mindenkinél jobban. Ezt Hiyori is tudta.

Hullócsillag? – gondolta. Mintha valami átszelte volna az eget, de nem volt benne biztos, teljesen elkalandozott a figyelme, ahogy az ölében pihenő, reszkető ujjait figyelte. Még a versenyek előtt sem érzett ekkora izgalmat. Mindez csupán a barátai miatt? Makoto, Asahi, Kisumi és Haru miatt? Lehetséges lenne?

Ha hullócsillag is volt, a lehető legrosszabbkor jelent meg. A hullócsillagról Haru jutott az eszébe és az ígérete. Haru valamiért otthagyta az úszóklubot. Semmiféle magyarázatot nem adott, hiába kérdezgették, és Ikuya onnantól kezdve úgy érezte, mintha valami közéjük ékelődött volna. A barátságukat kettészelte a titkolózás, végül pedig Ikuya maga szabott neki öröknek tűnő gátat azzal, hogy követte a testvérét a tengerentúlra. Azóta nem találkozott velük. Semmit sem tudott róluk, és ez így rendjén volt. Nem őt kellett eméssze a bűntudat, hanem a többieket. Nem ő hagyta cserben a barátait.

– Mi lesz, ha viszontlátod őket? – kérdezte Hiyori, miután visszatért a szobájukba. A hullócsillag talán létezett, talán nem; Haru emléke annál inkább elevenen tombolt az emlékezetében. Őt nehezen lehetett csak úgy kitörölni. Haru… ő…

Ikuya elpirult.

– S-semmi – mondta zavartan. – S-semmi.

– Ez nem volt túl határozott – állapította meg a barátja. – Persze, ezen sem kéne meglepődnöm. Ha róluk van szó, teljesen kifordulsz magadból, Ikuya.

– Kifordulni? Én?

– Na, ne nézz rám ennyire sértetten! – nevetett. – Csak az igazat mondom!

– Nem tudom, miről beszélsz. – Ikuya tüntetőleg a hátát mutatta. A világért sem vallotta be, hogy magában egyetértett Hiyorival. Haru érzékeny pont volt, túl érzékeny. Amióta megismerte, meghatározta az életét. Miatta kezdett el harcolni azért, hogy jobb lehessen, miatta hajszolta magát egyre előrébb, hogy győzedelmeskedjen… Szinte mindent miatta tett, és közben meg semmit sem tudott róla.

– Tudod – törte meg a csendet Hiyori –, ha nem ismernélek, azt hinném, hogy belezúgtál. – A hangjába nevetős él költözött, a szeme hitetlenségtől fénylett. – Nem akarsz beszélni a régi időkről, de minden egyes tettedből süt, hogy Haru miatt csinálod. Haru így, Haru úgy… Nem mondom, hogy unom, bár… – Hiyori elmosolyodott. – Ha letagadom, akkor hazudnék, de… annyit gondolsz Nanasére, vajon ő is így van vele? Vajon… – Összeszűkítette a szemét, ám Ikuya sem tett másképpen. A kérdés kimondatlan maradt, mégis ott lógott a levegőben, terhet róva Ikuya vállára. Vajon ő is gondol rád, Ikuya? Mi a garancia rá, hogy nem felejtett el? Egyáltalán… számítottál neki valamit is? Gondolt rád egyáltalán úgy, mint a barátjára? Esetleg valami többre?

Ikuya lenyelte a keserűségét. Remegett a szája széle, a szemét meg mintha könny kezdte csípni. Ökölbe szorult a keze, és teljesen magába fojtotta mindazt az érzelmet, ami az évek során felgyülemlett benne. Egy pillantás a rejtett fotóra – amiről Hiyori pontosan tudta, hogy hol tartja, csak tapintatosan figyelmen kívül hagyta –, Haru mosolytalan, átkozottul szép arcára, a saját boldog, mosolygós arcára, Makoto és Asahi vigyorára… és olybá’ tűnt, a világ tótágast állt körülötte.

Haru.

Haru.

Haru.

Ikuya megint nyelt.

– Elfáradtam – vetette oda. – Aludjunk inkább.

– Már nem akarod látni a csillagokat? – érdeklődött Hiyori. A rohadék nem tudta pontosan, hogy miért olyan fontosak, ám biztosan sejtette, hogy köze van Haruhoz. Mindennek köze volt Haruhoz.

– Alszom egyet.

– Ahogy akarod.

– Jó éjt.

– Jó éjt, Ikuya.

Ikuya bebújt az ágyba, magára rángatta a lepedőjét. A fal felé fordult, hogy ne kelljen Hiyori arcát bámulnia, valahányszor résnyire nyitja a szemét, majd számolni kezdett, mert úgy gyorsabban érkezett az álom is, és próbált nem gondolni Nanase Harukára. Csak egy kicsit nem.

Csak egy kicsit.

Készült: 2018. 07. 23. – 24.