Free!
Csillagok
Fandom: Free!
Párosítás: Ikuya x Haru – mert amióta
elkezdtem nézni a 3. évadot, teljesen rájuk kattantam. :D (Bocsánat, MakoHaru,
RinHaru rajongók :D Majd ők is érkeznek… Valamikor. :D)
Tartalom: Még a 3. évad előtt játszódik, de a 3. évad 2.
részének medencés/hullócsillagos jelenete ihlette. Ikuya, bármennyire is nem
akar emlékezni a barátaira, akik egykor cserbenhagyták, minduntalan emlékezik.
Különösen egyvalakire, aki miatt minden elkezdődött…
A
csillagok fényesebben ragyogtak az égen. Ikuya a medencében lógatta a lábát; a
nadrágját térdig feltűrte, a kardigánját magán felejtette a nagy kapkodásban.
Hiába fejezte be az edzést, valahogy nem tudta rávenni magát, hogy otthagyja az
uszodát. Hiyori nem türelmetlenkedett; talpig felöltözve a telefonjával
babrált, míg arra várt, hogy Ikuya abbahagyja a tétlenkedést. A semmivel
töltötték az idejüket. Ikuya nem tudta elengedni a múltját, és ezért nem tudott
mozdulni sem.
–
Tudod – törte meg a csendet végül Hiyori, miután elunta a játékot is, amivel
addig játszott –, szerintem a szobánkból is tökéletes rálátás fog nyílni a
csillagokra. Lehet, hogy nem tükröződnek így – mutatott a medence vizére –, de
nem lehet olyan rossz. Na, mit gondolsz, Ikuya?
–
Ha menni akarsz, akkor menj. – Ikuya megrántotta a vállát; nem különösebben
izgatta, hogy mit csinál a barátja. – Én még maradok. – Amikor megmakacsolta
magát, nem lehetett vele bírni. Hiyori ismerte már annyira, hogy leteremtés
helyett inkább nagyot sóhajtson, és csak egy kicsit tegyen megjegyezést a
viselkedésére.
–
Sosem változol, Ikuya – ingatta a fejét elnézően, nyílt mosollyal a hangjában, mire
Ikuya rápillantott a szeme sarkából. Egyetlen hosszú pillanatig csak bámulták
egymást, majd Hiyori, aki a barátságuk során így is többet nézett el neki a
kelleténél, hátat fordított, s a táskáját egy könnyed mozdulattal a vállára
dobva, lassan megindult vissza, a szobájuk felé. Ritkán fordult elő, hogy
ennyire egyedül hagyta Ikuyát a gondolataival, de most mindketten tudták, hogy
ez kell ahhoz, hogy a fiú meg tudjon nyugodni.
Sosem változnék? – Ikuya így is eltűnődött Hiyori állításán. Tényleg sosem? Mégis miről beszél ez az
idióta? – Hasogatni kezdett a feje, miközben saját magán töprengett, a
homloka pedig ráncba gyűrődött, ahogy eljutott a végső következtetésre:
Pont én vagyok az, aki mindenkinél
többet változott… Azért, hogy erősebb legyek.
A
kinti medence vizét sem melegnek, sem kellemesnek nem lehetett nevezni; hideg
volt és emlékeztető, Ikuya egyszerűen nem tudott másra gondolni, mint a múltra.
Maga mögött akarta hagyni! Mindennél jobban maga mögött akarta hagyni,
elfelejteni, mintha soha nem is létezett volna… de bármennyire is próbálkozott,
minduntalan eszébe jutottak azok a régi idők, amikor együtt úszhatott a
barátaival. A természete miatt szerettek tőle távol maradni az emberek, és ő
azon kapta magát, hogy szeretett egymagában ücsörögni. A bátyja persze ezt
sosem nézte jó szemmel, ám semmivel sem tudta rávenni, hogy barátkozzon.
Amikor
belépett az úszóklubba és közelebb került azokhoz a srácokhoz… Haru, Makoto… Még
az a bolond Asahi is hiányzott neki!
De
Haru mindenkinél jobban. Ezt Hiyori
is tudta.
Hullócsillag? – gondolta. Mintha valami átszelte volna az eget, de nem
volt benne biztos, teljesen elkalandozott a figyelme, ahogy az ölében pihenő,
reszkető ujjait figyelte. Még a versenyek előtt sem érzett ekkora izgalmat.
Mindez csupán a barátai miatt? Makoto, Asahi, Kisumi és Haru miatt? Lehetséges
lenne?
Ha
hullócsillag is volt, a lehető legrosszabbkor jelent meg. A hullócsillagról
Haru jutott az eszébe és az ígérete. Haru valamiért otthagyta az úszóklubot.
Semmiféle magyarázatot nem adott, hiába kérdezgették, és Ikuya onnantól kezdve
úgy érezte, mintha valami közéjük ékelődött volna. A barátságukat kettészelte a
titkolózás, végül pedig Ikuya maga szabott neki öröknek tűnő gátat azzal, hogy
követte a testvérét a tengerentúlra. Azóta
nem találkozott velük. Semmit sem tudott róluk, és ez így rendjén volt. Nem őt
kellett eméssze a bűntudat, hanem a többieket. Nem ő hagyta cserben a barátait.
–
Mi lesz, ha viszontlátod őket? – kérdezte Hiyori, miután visszatért a
szobájukba. A hullócsillag talán létezett, talán nem; Haru emléke annál inkább
elevenen tombolt az emlékezetében. Őt nehezen lehetett csak úgy kitörölni.
Haru… ő…
Ikuya
elpirult.
–
S-semmi – mondta zavartan. – S-semmi.
–
Ez nem volt túl határozott – állapította meg a barátja. – Persze, ezen sem kéne
meglepődnöm. Ha róluk van szó, teljesen kifordulsz magadból, Ikuya.
–
Kifordulni? Én?
–
Na, ne nézz rám ennyire sértetten! – nevetett. – Csak az igazat mondom!
–
Nem tudom, miről beszélsz. – Ikuya tüntetőleg a hátát mutatta. A világért sem
vallotta be, hogy magában egyetértett Hiyorival. Haru érzékeny pont volt, túl érzékeny. Amióta megismerte,
meghatározta az életét. Miatta kezdett el harcolni azért, hogy jobb lehessen,
miatta hajszolta magát egyre előrébb, hogy győzedelmeskedjen… Szinte mindent
miatta tett, és közben meg semmit sem tudott róla.
–
Tudod – törte meg a csendet Hiyori –, ha nem ismernélek, azt hinném, hogy
belezúgtál. – A hangjába nevetős él költözött, a szeme hitetlenségtől fénylett.
– Nem akarsz beszélni a régi időkről, de minden egyes tettedből süt, hogy Haru
miatt csinálod. Haru így, Haru úgy… Nem mondom, hogy unom, bár… – Hiyori
elmosolyodott. – Ha letagadom, akkor hazudnék, de… annyit gondolsz Nanasére,
vajon ő is így van vele? Vajon… – Összeszűkítette a szemét, ám Ikuya sem tett
másképpen. A kérdés kimondatlan maradt, mégis ott lógott a levegőben, terhet
róva Ikuya vállára. Vajon ő is gondol
rád, Ikuya? Mi a garancia rá, hogy nem felejtett el? Egyáltalán… számítottál
neki valamit is? Gondolt rád egyáltalán úgy, mint a barátjára? Esetleg valami
többre?
Ikuya
lenyelte a keserűségét. Remegett a szája széle, a szemét meg mintha könny
kezdte csípni. Ökölbe szorult a keze, és teljesen magába fojtotta mindazt az
érzelmet, ami az évek során felgyülemlett benne. Egy pillantás a rejtett fotóra
– amiről Hiyori pontosan tudta, hogy hol tartja, csak tapintatosan figyelmen
kívül hagyta –, Haru mosolytalan, átkozottul szép arcára, a saját boldog,
mosolygós arcára, Makoto és Asahi vigyorára… és olybá’ tűnt, a világ tótágast
állt körülötte.
Haru.
Haru.
Haru.
Ikuya
megint nyelt.
–
Elfáradtam – vetette oda. – Aludjunk inkább.
–
Már nem akarod látni a csillagokat? – érdeklődött Hiyori. A rohadék nem tudta pontosan, hogy miért olyan
fontosak, ám biztosan sejtette, hogy köze van Haruhoz. Mindennek köze volt Haruhoz.
–
Alszom egyet.
–
Ahogy akarod.
–
Jó éjt.
–
Jó éjt, Ikuya.
Ikuya
bebújt az ágyba, magára rángatta a lepedőjét. A fal felé fordult, hogy ne
kelljen Hiyori arcát bámulnia, valahányszor résnyire nyitja a szemét, majd
számolni kezdett, mert úgy gyorsabban érkezett az álom is, és próbált nem
gondolni Nanase Harukára. Csak egy kicsit nem.
Csak egy kicsit.
Készült: 2018. 07. 23.
– 24.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése