A lány, aki mégsem annyira
bosszantó
(Seung-gil Lee x Phichit Chulanont)
Tartalom: Seung-gil szülinapos, az a lány pedig (khm, Sara) egy ördögi nőszemély... avagy garantáltan a legjobb ajándék. Készült 2017-ben, Seung-gil szülinapja alkalmából.
– o –
Seung-gil szeretett egyedül lenni.
Szeretett a kanapéján ücsörögni, ölében
Su-jival*, finoman cirógatni az állat szőrét, hallgatni, hogyan szusszant fel
mélyen az álmában, hogyan rándul meg a lába, mintha futna. Olyankor, a
nappalira telepedő néma, másnak talán zavaró csendben nyugodtan
gondolkodhatott. Sem telefon-, sem tévéfüggő nem volt, de mindig megtalálta
valahogy a módját, hogy elüsse az idejét, nem kellett ahhoz kimozdulnia
otthonról, nem úgy, mint másoknak. Ezen a születésnapja sem változtatott.
Szerencsére Min-sót a legkevésbé sem
érdekelte, mit csinál azokban az órákban, amikor nem a jégpályán siklik, csupán
annyi kikötése volt, hogy másnap reggel ne lássa viszont a címlapokon a megbotránkoztató
vagy más pletykaalapot szolgáltató viselkedésével. Más sem hiányzott, csak hogy
a sajtó rajta csámcsogjon, és tönkretegye a hírnevét a következő versenye
előtt. Seung-gilnek nem esett nehezére betartani ezt a kérést, többnyire nem
hagyta, hogy mások ide-oda elrángassák. Kevesen próbálkoztak vele, sőt többnyire
egy-két kísérlet után végleg felhagytak vele, hogy elhívják magukkal, de ez nem
mindig oldódott meg ennyire egyszerűen. Ott volt az a lány, az a kiállhatatlan, levakarhatatlan lány – Sara Crispino, jutott az eszébe végül –, aki vagy szánt szándékkal, vagy
véletlenül nem tartotta tiszteletben az időeltolódást, és rendszerint késő este
telefonálgatott. Seung-gil annyi üzenetet és hívást kapott tőle, hogy egy idő
után megszámolni sem tudta őket, ráadásul valahányszor személyesen
összefutottak – és nem tudott időben elmenekülni előle –, közös programokra
invitálta.
Most is ez történt. Hosszú percek óta
bámulta a telefonja képernyőjét; érezte, ahogy a döbbenet lassan úrrá lett
rajta. Sara Crispino Szöulban volt. Hogy miért,
mikor, hogyan érkezett, Seung-gil először nem tudta, aztán hirtelen eszébe
jutott, hogy tulajdonképpen a születésnapja
van, a Crispino-lány meg mindig is annyira bosszantóan
viselkedett, és valahogy remekül értett hozzá, hogy pokollá változtassa a
legbékésebb pillanatait… De az nem lehetséges, ugye? Nem utazhatott csak azért
országokat át, hogy felköszöntse?
Halihó,
Seung-gil! Szöulban vagyok, hm, Mickey nélkül. Összefuthatnánk, ha van kedved.
^.^
Seung-gil kimeresztette a szemét.
Sara Crispino Szöulban volt – a testvére
nélkül, aki mindig is túlzottan védelmezte őt. Seung-gil sosem látta még őket
külön, ha belebotlott az egyikbe, szerencsétlenségére rátalált a másikra is.
Végtére is ikrek voltak, nem?
A bátyád elengedett? –
Rohamtempóban pötyögte be az üzenetet; egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy
Michele csak úgy annyiban hagyja, hogy a lány Koreába repüljön, pláne, hogy köztudottan
Seung-gil is ott élt.
Juppí,
végre válaszoltál! ^.^ – Sara tagadhatatlanul boldog volt,
amiért Seung-gil nem hagyta figyelmen kívül. – Megszöktem, Mickey nem tud róla. Ugye találkozunk? Szeretném átadni az
ajándékomat! ;-)
Seung-gil felhorkant. Pont az hiányzott
neki, hogy Sara meg akarja ünnepelni a szülinapját. A születésnapjait általában
Su-jivel töltötte, az édesanyján kívül ő volt az egyetlen nő az életében, aki
nem bosszantotta, és ez tökéletes megfelelt neki élete hátralevő részében, nem
kellett felbolygatni.
De Sara egyedül bolyongott Koreában, és
Seung-gil nemcsak egyedül szeretett lenni, hanem élni is. Ha Sarával bármi
történt volna, Michele Crispino haragja nem maradt volna el, ebben nem
kételkedett.
Seung-gil azon kapta magát, hogy felhívta.
Életében először ő kezdeményezett hívást, és Sara hangján hallatszott a
meglepettség, amikor beleszólt a telefonba.
– Hol vagy? – kérdezte tőle fáradtan, mire
a lány izgatottan magyarázni kezdte. Amikor átcsapott valami másba a
csiripelése, Seung-gil automatikusan eltartotta a fülétől. – Azonnal indulok.
Ne mozdulj onnan, ahol vagy.
– Oké! Alig várom, hogy megpillantsd az
ajándékodat, biztos vagyok benne, hogy…
Seung-gil kinyomta.
– Ez a lány… – Megvakarta Su-ji fülét. –
Bosszantó – mormogta.
Su-ji felnyüszített, mintha csak
egyetértett volna vele.
Seung-gil majdhogynem mosolygott: a kutyák
sokkal értelmesebbek voltak, mint az emberek.
** * **
Seung-gil összeszorította a fogát, miközben
átvágott a tömegen; persze, hogy nem találta Sarát a megannyi ember között,
persze, hogy a lány nem maradt ott, ahogy megbeszélték. Nem is várt tőle mást,
de azért remélte, hogy legalább az iránta érzett rajongása miatt eleget tesz a
kérésének. Ha tényleg annyira kedvelte, ahogy azt állította, akkor nem
játszadozott volna az életével. Seung-gil nem szívesen nézett volna szemben egy
felbőszült, testvérkomplexusos ikertestvérrel.
Előhalászta a telefonját a zsebéből, de
nem érkezett sem üzenet, sem hívás a lánytól. Már éppen ismét tárcsázta volna –
élete során másodszor – Sara számát, amikor valaki bizonytalan hangon
megszólította:
–
Seung-gil?
Nem Sara volt, Seung-gil viszont azonnal
megpördült. Nem akart hinni a szemének, amikor meglátta a fiút: Phichit
Chulanont kabátban, sállal a nyakában ácsorgott tőle nem messze, kezében pedig
elengedhetetlen mobilját szorongatva. Hogy a hidegtől pirult ki vagy valami
mástól, Seung-gil nem tudta megállapítani, de azt igen, hogy átkozottul jól
állt neki.
– Chulanont? – Seung-gil nem titkolta,
mennyire meglepődött, hogy pont
Koreában, pont most találkoztak.
Majdnem azt is elfelejtette, hogy Sarát keresi (de csak majdnem!), ezért nem ér
rá beszélgetni. – Te meg… Mindegy. Crispino eltűnt, ő is itt van Szöulban, meg
kell találnom, különben a testvére megöl – magyarázta gyorsan.
– Sara? – Phichit felkuncogott. – Nem
hiszem el, hogy tényleg működött.
Seung-gil szeme összeszűkült.
– Működött?
Phichit félrebillentette a fejét.
– Nem szeretnéd megkérdezni, mit keresek
itt? – kérdezte lágyan, és Seung-gil a hűvös szélre fogta, hogy megborzongott,
mert mástól nem lehetett. Véletlenül sem attól, hogy összekapcsolódott a
tekintetük, és hogy Phichit annyira szelíden nézte, ajkán halvány mosollyal,
hogy Seung-gil hirtelen a saját nevére sem emlékezett.
– Mit… keresel… itt? – préselte ki magából
nagy nehezen. Phichit arcán mintha zavartság suhant volna át. Seung-gil nem
mert volna megesküdni rá, gyorsan tovaszállt, aztán mire észbe kapott, már közelebb
lépett hozzá, mosolya pedig kiszélesedett.
– Boldog szülinapot, Seung – jelentette be
csendesen, ám kellő határozottsággal a hangjában, mire Seung-gil ajkai
elnyíltak. – Remélem, tetszik Sara ajándéka. Sokat gondolkodott rajta, mivel
lepjen meg.
–
Sara ajándéka? – Seung-gil tisztán hallotta a hangja
élét, de nem foglalkozott vele. Túlságosan is megdöbbentette a tény, hogy
Phichit Chulanont ott állt előtte, tagadhatatlanul közelebb, mint korábban,
szinte egy karnyújtásnyira, felköszöntötte a szülinapja alkalmával, és Sara…
Mindez Sara Crispino műve lett volna? Azé a bosszantó lányé?
Phichit megvonta a vállát.
– Női megérzés, ennyit mondott.
– Női megérzés?
– Minden mondatomat meg fogod ismételni? –
kuncogta el magát a fiú. – Nem mintha bánnám, de azért többet is szeretnék
veled beszélgetni, ha már ennyit utaztam.
– Miért utaztál? Sara… Ő…
– Természetesen otthon van a testvérével –
nyugtatta meg Phichit. – Ne aggódj, életben maradsz, nem szökött meg. Nem is
próbálkozott vele, hiszen tudod… nincs menekvés Michele Crispino óvó tekintete
elől.
– De…
– És hogy miért utaztam ide? – Phichit nem
hagyott neki lehetőséget, hogy tiltakozzon vagy elterelje a témát. Kegyetlenül
őszintén nézett a szemébe és válaszolt. Seung-gil tudta, hogy az igazat mondja. – Sokkal jobb személyesen átadni az
ajándékot, mintsem írni egy üzenetet, nem igaz? Sara meg… Ő Sara. Gondolná az
ember, hogy ennyire leleményes?
– Tehát te lennél Sara ajándéka? –
Seung-gil végre megértette, mi történt, bár még mindig nem akarta elhinni.
Szórakozottan mérte végig a fiút, és elégedettség töltötte el, amikor Phichit
még mélyebben elpirult. Ezúttal biztosan nem a hideg játszott közre. – És te
mit hoztál nekem? Magadat?
– Az túl klisés lenne – találta meg újra a
bátorságát. A táskájába nyúlt, és idegesen matatni kezdett benne. – Egy kis…
apróság – magyarázta közben. – Tényleg csak apróság. Én… Látni akartalak a
verseny előtt, a címlapokon meg annyira ritkán szerepelsz, a közösségi
oldalakon semmilyen képet nem osztasz meg magadról, csak a kutyádról, ami egy
igazi kis tündérkisasszony, de… Nem elég. Látni akartalak, ráadásul szülinapod
van. A-azt hiszem, a legtökéletesebb lehetőséget ragadtam meg.
Az ajándékot tényleg az apróság szóval
lehetett a legjobban kifejezni; gondosan becsomagolták, szalaggal átkötötték.
Seung-gil csak azért nem esett neki a kibontásnak, mert a kései órák ellenére
emberek tömkelege választotta Szöulnak azt a részét, ahol éppen ők is álltak.
Phichit megnedvesítette az ajkát; izgult.
– Mindig meglepsz, mennyire lovagias is
tudsz lenni – folytatta a fecsegést. – Sosem válaszolsz szegény Sara
üzeneteire, mindig kinyomod, ha hívni próbál, közben meg mindent látsz… Aztán
ha esetleg úgy adódik, hogy bajba kerül, azonnal a megmentésére sietsz.
Fogadjunk, hogy nem is Mickeytől tartottál, hanem azért mentél, mert valójában
a barátodnak tartod.
– Barátomnak? – Seung-gil elgondolkodva
ízlelgette a kifejezést. – Az egyetlen barátom…
– Su-ji, a kutyád. Tudom. – Phichit
mosolyt villantott rá, ő pedig csodálkozva viszonozta. – Sok mindent tudok
rólad, Seung. Remélem, nem baj, ha becézlek. Remélem, az sem baj, amiért én
vagyok az ajándékod.
Seung-gil nyelt egyet.
Női
megérzés? – horkant fel. – A francokat. Ez egy ördögi csapda.
Összerezzent,
amikor váratlanul Phichit érintését érezte a karján. Olyan közel került hozzá,
hogy Seung-gilnek elég lett volna csak egy kicsit megdöntenie a csípőjét, hogy
összesimuljon a fiúéval, és tisztán érzékelte, hogy Phichit enyhén remeg. Fázós
vagy jóleső borzongás? Seung-gil csak találgatni tudott.
Phichit ujjai
lágy táncot jártak.
– Na,
szülinapos? – kérdezte nevetős fénnyel a szemében. – Hogyan tovább?
Seung-gil
összevonta a szemöldökét.
– Gyere velem,
Chulanont! – sóhajtotta végül, finoman viszonozva a gyengéd érintést, s mikor
Phichit meglepetten felnyikkant, nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el. –
A végén megfázol… – tette hozzá motyogva, mire Phichit bőszen bólogatott.
– Látod? –
mutatta. – Kirázott a hideg.
– Látom. Gyere
szépen – húzta magával. – A közelben lakom.
Fél órával
később, amikor minden evőeszközből kettőt kellett elmosogatni, közben meg fél
füllel hallgatta Phichit izgatott hangját (a szüleit és Katsukit hívta fel a
nappaliban járkálva), szokatlan bizsergést tapasztalt a gyomra környékén. (Gyomorrontás? Más nem lehet.) Megrázta
a fejét, és inkább vetett még egy utolsó pillantást a telefonjára, eltökélt
szándékkal, hogy utána kikapcsolja azt, s minden figyelmét a vendégének
szenteli; akkor fedezte fel Sara újabb üzenetét.
Hogy
tetszett az ajándékom? ;-) – kérdezte a lány.
Talán ez
alkalommal kevésbé kelletlenül válaszolt neki.
Talán mégsem vagy annyira
bosszantó, de ettől még nem lettünk barátok, remélem, tudod.
Hát
persze, Seung-gil, hát persze! Jó randizást! ^.^
Seung-gil
felsóhajtott.
– Baj van? –
Phichit aggódva ráncolta a homlokát. Ő is félretette a telefonját (sosem látott
mozdulat volt tőle), és amikor Seung-gil elé lépett, a fiú szíve kihagyott egy
dobbanást. Talán kettőt is. – Történt valami?
– Az a lány… –
Lehalkította a hangját. – Talán mégsem annyira bosszantó – suttogta, és amikor
Phichit nevetni kezdett, azon kapta magát, hogy csatlakozik mellé. Nem olyan
hangosan és vidáman, mint ő, de nevetett.
Eddigi élete
legjobb szülinapja volt.
Készült:
2017. 05. 25 – 06. 06.
*Seung-gil
kutyusa következetesen Su-ji lesz nálam. ^^
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése