Az a bizonyos
kép
(Seung-gil Lee x Phichit Chulanont)
Tartalom: Phichit egy alkoholmámoros pillanatában meggondolatlanul posztol egy képet magáról. A probléma nemcsak maga a kép, hanem a hozzáfűződő megjegyzés is.
Megjegyzés:
1.) Figyelem, mellékszálon Viktuuri és Leoji.
2.) Életem első szösszenete Phichit szemszögéből. ^^
– o –
Phichit eddig sosem bánta meg, ha valamit
meggondolatlanul, a pillanat hevében posztolt, de most életében először
elszörnyedve bámulta a telefonja képernyőjét. Vagyis a nyomokat, mert kézzel
fogható bizonyítékot csak az igazán szemfüles rajongók őrizgethettek még a
maguk készüléken, hála Guang Hong gyors és hatható közreműködésének. De ez
persze nem változtatott azon a tényen, hogy úgy másfél percig – ha nem még
tovább! –, ország-világ szeme láttára igenis ott díszelgett az a bizonyos kép
és az a bizonyos hozzátartozó komment az oldalán. Elkínzottan nyögött fel, és
ahogy lehunyt szemmel hátravetette magát az ágyban, hogy a párnájára dőljön,
teljes erőből bevágta a fejét az ágytámlába.
–Áú! – jajdult fel, és a fejéhez kapott.
Lejjebb csúszott, és ádáz harcot vívott magával, hogy a tenyerét előbb a
gyomrára szorítsa, vagy inkább az ütés helyére. Végül a hányinger győzött.
Telefonját magához szorítva magzatpózba kuporodott, s résnyire nyitotta a
szemét, amikor elfojtott prüszkölés ütötte meg a fülét. – Nem vicces! – nyögte.
– Egy cseppet sem vicces, Guang Hong!
– Persze, hogy nem vicces! Inkább köszönd
meg neki, amiért nem hagyta ott órákon át! Különben is én megmondtam, hogy nem
vezet semmi jóra, ha ennyit iszol és közben mindent meg akarsz örökíteni,
Phichit!
– Yuuri… Te is fogd be.
Valahogy senki nem állt az oldalán.
Egyszer rúgott ki a hámból annyira, hogy emlékezetkiesése legyen – mert
határozottan nem emlékezett arra a pillanatra, amikor kiposztolta a képet, ahogyan arra sem, hogy Yuuri
megpróbálta lebeszélni róla és elorozni a telefonját, arra meg végképp nem,
hogy a dulakodásuk közepette orrba vágta szegény Leo de la Iglesiát, aki szintén
felöntött a garatra, s aki azóta durmolt a nappali szőnyegén, Makkachinnal a
lábánál. Viktor legalább a kanapén hortyogott, és nem azért, mert annyit ivott,
hogy már rosszul lett tőle, hanem mert kidőlt a bulitól.
Meg
sem érzi, mert orosz – forgatta meg a szemét Phichit a
gondolatra, de Guang Hong riadt arcát látva valami egészen mást csinálhatott. A
kínai fiú két lépést hátrált, és aggódva kapaszkodott bele Yuuri kezébe.
– Ugye jól lesz?
– Túléli – rántotta meg a vállát Yuuri
szigorúan, bár azért Phichit kiszúrta a tekintetében megcsillanó aggodalmat. –
El sem hiszem, hogy most nekem kell őt ápolgatnom. Mindig ő beszélt le az
alkoholról, nem pedig fordítva. Azt pedig végképp nem hiszem el, hogy szegény
Leót is belerángatta a szerelmi bánatába!
– Szerelmi bánat? – csodálkozott Guang
Hong. – Már ott tartunk?
Yuuri válaszul legyintett.
– A részeg ember mindig őszinte.
– Csak nem tapasztalat? – kíváncsiskodott
Guang Hong, mire Yuuri elpirult.
– Véletlenül sem!
– De állítólag azon a banketten…
– Nem volt semmilyen bankett! – süvöltötte
Yuuri még jobban elvörösödve. – Koncentráljunk inkább Phichitre!
– Pontosan! – Phichit szorosabban ölelte
magához a telefonját, közben pedig elkeseredetten nyüszített fel. – Ezzel
egyikőtök sem segít! Hányingerem van, fáj a fejem, és azt hiszem, tönkretettem
az egész életemet! Soha többé nem mehetek fel közösségi oldalra! – Erre a
gondolatra csak jobban felkavarodott a gyomra. Teljesen elborzadt. – Mi lesz
így az életemmel?
– Az életed cseppet sincs romokban, mi már
így is sokat segítettünk – jelentette ki Yuuri. – Guang Hong pillanatok alatt
letörölte a meggondolatlan posztodat, és ha van egy kis szerencséd, Seung-gil
sosem tudja meg, mit műveltél. Legközelebb pedig végre hallgatni fogsz rám,
ugye?
– Tényleg gyorsan letörölte?
– Te az egészből csak ennyit értettél?
– Nem… De ez fontos, Yuuri! Tehát tényleg
gyorsan…
– Tényleg – biztosította Guang Hong. –
Amint kivertük a kezedből a telefont, már töröltem is.
– Remek… – Phichit csak egy árnyalatnyit
nyugodott meg. Seung-gil azok közé tartozott, akik jóformán szinte soha nem adtak magukról életjelet közösségi
oldalakon. Instagramon három – három!
– képet osztott meg az életéből, abból egy a kutyájáról készült, egy pedig úgy,
hogy a kutyája az ölében pihent. Az utolsó képet valószínűleg az edzője
készíthette, mert éppen a védjegyévé váló négyszeres Ritterberg gyakorlása
közepette kapták lencsevégre egy szöuli műjégpályán. Phichit ez utóbbiért
végképp tisztelte; sokáig egyedül Seung-gil volt az egyetlen versenyző, aki meg
tudta ugrani. Amellett pedig, hogy ennyire ritkán posztolt, évente kétszer vagy
háromszor, ha reagált valakinek a képére, s Phichit azok mögött is Seung-gil
edzőjét sejtette, aki a szívére vette, valahányszor Seung-gil kihúzta magát a
szocializálódás feladata alól.
– Tehát az esélye annak, hogy pont most lógjon közösségin és pont meglássa azt a képet, gyakorlatilag
nulla – fejezte be Guang Hong a hadarást. Phichitnek eddig fel sem tűnt, hogy
hozzá beszél. Amikor ránézett, a kínai fiú védekezően emelte fel a kezét. –
Yuurival alaposan kielemeztük. Hónapok óta színét sem látni!
– Amekkora szerencsém van… – dörmögte
Phichit, aztán megint felnyögött. – Széthasad a fejem.
– Hozok rá valamit – ígérte Yuuri. – Csak
hagyd abba a szörnyülködést, jó?
Guang Hong az ajkába harapott.
– Úgy hallom, Leo is magához tért.
– Neki is hozok – sóhajtotta Yuuri.
Guang Hong az ajtó felé pislogott.
– Menj csak – mosolyodott el halványan
Phichit. – Én megleszek.
– Biztos…?
– Igen. Menj, nézd meg a kis barátodat. –
Megpróbálkozott egy kacsintással, de csak még jobban megijesztette vele Guang
Hong-t, így inkább úgy döntött, több kísérletet nem tesz. A telefon képernyője
néha-néha felvillant a kezében, ez alkalommal azonban egy üzenetet sem nyitott
meg. Eldobta magától a készüléket, és azonnal megbánta, mert az Guang Hong
fájdalmas-rémült szisszenésének kíséretében hangos csattanással csúszott végig
a parkettán. Phichit azonnal felült. – Megsérült?
– Öhm… – Míg Guang Hong lehajolt érte,
hogy felvegye, Phichit visszatartotta a levegőt. – Nem. Szerencsére nem.
– Hála az égnek – sóhajtotta
megkönnyebbülten. Guang Hong rámosolygott, de nem adta vissza a telefonját.
– Ezt most… Elkobzom – jelentette ki kevés
határozottsággal a hangjában, Phichit azonban bólogatni kezdett. Látni sem
kívánta a bűnös készüléket, és az tűnt a legjobb döntésnek, ha a kínai
barátjára bízza. Guang Hong sosem élt még vissza a bizalmával, és mivel hozzá
hasonlóan rajongott a közösségiért, úgy vigyázott a telefonra, mint a saját
szeme-fényére. – Próbálj pihenni… Yuuri mindjárt jön.
– Oké… – lehelte. – Azon vagyok…
Minden azzal kezdődött, hogy Phichit az
Egyesült Államokba látogatott. Míg Yuuri és Viktor összebútoroztak Szentpéterváron,
Guang Hong valahogy az Államokban kötött ki Leo de la Iglesia oldalán, és
amikor Phichit rákérdezett, hogy akkor ez azt jelenti, hogy járnak, csak
pirulást és hebegés-habogást kapott válaszul. Phichit ezt igennek vette, Leo
pedig titokban egy bólintással megerősítette a gyanúját, Guang Hong viszont
azóta is zavarba jött, ha szóba hozták.
– Újra együtt a nagy csapat – vigyorgott
akkor még Phichit gyanútlanul. Amikor Yuuri és Viktor is beállítottak (mert
Phichit addig könyörgött Yuurinak, míg az be nem adta a derekát), még mindig
nem sejtett semmit. Arra nem emlékezett, hogy ki bontott először üveget (talán
pont ő volt), de arra igen, hogy Yuuri és Guang Hong azonnal kijelentették,
hogy nem kérnek belőle.
– Mondanám, hogy legális lenne… – Phichit
megrántotta a vállát. – De akkor hazudnék. – Nagyot húzott az üvegből, majd
kacsintott egyet. – És tudjátok jól, hogy én csak a kegyes hazugságok híve
vagyok. Például Detroitban egyszer rajtakaptam Yuurit, amint ábrándos mosollyal
figyeli Viktor…
– Elég lesz, Phichit! – szólt közbe az
érintett elvörösödve. – Nem kell mindent mások orrára kötni.
– De engem érdekel!
– De engem nem érdekel, Viktor.
– Szóval – emelte meg a hangját Phichit –
tudom tartani a számat, ha kell.
– Azt látjuk – forgatta meg a szemét
Yuuri. – Nem, Viktor, nem fogom elmondani.
– A poszterekről már tudok…
– Phichit, ezt nem hiszem el!
– Nem én voltam! – védekezett azonnal,
Viktor pedig vele egyszerre kezdett tiltakozni.
– Magamtól találtam meg – húzta ki magát
büszkén.
– Te kutakodtál a szobában?!
– Az sem éppen úgy volt, hanem…
– Ezt nem hiszem el!
– Mielőtt megtárgyalnánk, hogy akkor
Viktor galádul betört-e Yuuri szobájába, hogy nyomozhasson utána, amit amúgy
kétlek, nem lehetne, hogy előbb koccintunk? Végre együtt a nagy csapat! –
hangsúlyozta Phichit. – A ritka pillanatokat meg kell ünnepelni!
Guang Hong az üdítőjére bámult.
– Talán nektek is…
– Ugyan már, Guang Hong! – csapott a
hátára Phichit, mire szegény fiú nagyot nyekkent. – Egyszer élünk! Mégis mi baj
származhat belőle, ha megiszunk egy-két pohárkával? Ünnepelünk!
Hogy
mi baj származhat belőle? – Phichit elhúzta
a száját, ahogy visszaemlékezett. – Hát
pont ekkora. A világ tragédiája.
Szokásához híven kötelességének érezte,
hogy az este minden egyes másodpercét megörökítse. Ezerkétszázhuszonhárom képet
és harminchárom videót készített, és mindezt annak a több pohárnak köszönhette,
amiről Yuuri tényleg megpróbálta
lebeszélni, csak esélytelenül. Halványan rémlett neki az is, hogy egyik percben
még bőszen magyarázta Viktornak, hogy Yuuri gyerekkora óta szerelmes belé, és
hogy titokban oroszul tanulgatott, meg hogy Detroitban rajtakapta, amint
estenként Viktor képeit bámulta, mielőtt elnyomta az álom, a másik percben
viszont filmszakadás következett, meg mintha… mintha valami olyasmit mondogatott volna, hogy nemcsak a barátaira
talált rá a szerelem, hanem őrá is.
De ez persze nem volt igaz. Vagyis,
javította ki magát kelletlenül, részben volt csak igaz.
Lehetséges,
hogy megtetszett neki valaki. Lehetséges, hogy pont a mindig megközelíthetetlennek tűnő Lee
Seung-gil volt az, aki Sara Crispinót nevezhette az egyetlen barátjának, ám
nyilvánosság előtt őt is letagadta, de az viszont biztos volt, hogy Phichitnek a jövőben sosem lesz rá lehetősége,
hogy az ábrándjaiból legyen is valami valósabb.
És
ekkor rámentem a posztolásra – szörnyedt el még
jobban. Valahogy így történhetett. Odakintről mozgolódás hallatszott, Guang
Hong összetéveszthetetlenül izgatott nyüszítése szűrődött be az ajtón keresztül,
amit Yuuri döbbent, majd Viktor álmos-kíváncsi hangja kísért. Leo vízért
könyörgött, Guang Hong meg a hangokból ítélve, szidásképp a fejéhez vághatott
valamit (valószínűleg a kedvenc plüssét, általában az akadt a kezébe), mert a
könyörgés hamar abbamaradt, hogy átadja a helyét a panaszos nyöszörgésnek.
Gyengék.
Nem mintha Phichit erősebb lett volna. A
gyomra és a feje (meg a józan esze) egyszerre árulta el, hogy aztán jót
nevessenek rajta a háta mögött. Az emlékei kuszák voltak, hol ez villant be,
hol az, de… valahogy így történhetett… Máshogy nem tudta elképzelni, hogyan
kerülhetett ki AZ A KÉP – az a bűnös,
túl jól sikerült, túl sok mindenről árulkodó kép – az oldalára.
Rohadt
szexi – ismerte el –, de akkor is…
Bár Guang Hong letörölte, nem teljesítette
meg teljesen. Phichit az elmúlt másfél órát azzal töltötte, hogy csak bámulta
saját magát, és próbálta feldolgozni a látottakat és a hallottakat. AZON a képen begombolatlan inggel,
alkoholtól kipirultan pózolt a kamerának, kezével pedig szívet formált. Az elmeséltek
alapján koreai zene üvöltött a hangszóróból, korábban meg a csípőjét riszálva
ecsetelgette, mennyire szerelmes és mi mindent csinálna. Yuuri nem győzte
kivenni a szájából az üvegeket, meg megakadályozni, hogy túl lejjebb csúsztassa
magán a nadrágját.
De ha mindezeket megakadályozta, MIÉRT
PONT UTÁNA KELLETT KUDARCOT VALLANIA?!
Phichit legszívesebben a haját tépte
volna.
– Én nem gondolom, hogy ez most jó ötlet
lenne… – hallotta Yuuri bizonytalan hangját, amit aztán Viktor nevetése
követett. Guang Hong is mondott valamit, de valószínűleg minden figyelmét Leo
és az ápolása kötötte le, így nem tett semmit.
Phichit nyelt egyet.
A kép mellett szereplő vallomás nyers volt
és (részeg-)őszinte, és tényleg csak néhány percig viríthatott az oldalán: „Huupsz, azt hiszem, belezúgtam Lee
Seung-gilbe. #phichitchulanont, #seungillee, #seungchuchuforever, #loveyou, #onlyyou,
#youareperfect, #myfuturehusband” És satöbbi-satöbbi. Kismilliónyi hashtag,
amire csak ő lehetett képes úgy, hogy közben élet-halál harcot vívott Yuurival
a telefonjáért.
(Miért,
Yuuri, miért?)
Aztán hirtelen kinyílt az ajtó.
Phichit összerezzent, és azonnal felkapta
a fejét. A szeme elkerekedett, amikor meglátta azt, aki az elmúlt hetekben,
hónapokban nem egy álmatlan éjszakát okozott neki, az ajtóban ácsorogni,
kifejezéstelen arccal, az ő telefonjával
a kezében. A telefon képernyője még fénylett – Guang Hong, te áruló, hogy
tehetted?! –, Phichit pedig majd’ szívrohamot kapott, amikor kiszúrta a
galériát megnyitva.
Seung-gil.
Seung-gil az Egyesült Államokban.
Seung-gil Leo és Guang Hong lakásában.
Seung-gil és a telefon… A telefon és a
képek… A képek arról az estéről… Te
jóságos ég, a VIDEÓK!
Phichit agya őrülten kattogott.
Seung-gil keze végül megmoccant, és
Phichit ijedten kalapáló szívvel, kiszáradt szájjal figyelte, amint lassan felé
fordítja a telefonját.
A KÉP. Így, csupa nagybetűvel.
A KÉP volt az, amit Seung-gil mutatott, az
a kép, amelyik annyira gyorsan távozott a közösségiről.
– Ezt… – Seung-gil óvatosan kereste a
szavakat. – Komolyan gondoltad?
– Öhm… – Phichit nem tudta eldönteni, egy
tízes skálán mennyire vált nevetségessé a koreai szemében. Összegyűrt
lepedőjébe csavarodva feküdt az ágyában, valahogy úgy, hogyha hátradőlt volna,
párna helyett ismét fejbe vágta volna magát, borzas hajjal, elkenődött sminkkel
és erősen másnaposan. A szobájában összevissza hevertek az előző este viselt
ruhái, Yuuri természetesen nem felejtette el az orrára kötni, hogy magától
tépte le őket, majd rájuk kiabált, hogy hagyják ott, ahová ledobta őket, amikor
Guang Hong segítőkészen ugrott, hogy összeszedje a földről.
Tizenegy
– gondolta. – Egyértelműen tizenegy.
Hangosan csak ennyit mondott:
–
I-igen? Mármint igen. De te mégis… miért… hogyan…
– Az ajkába harapott, és inkább elhallgatott. A szíve olyan őrült tempóban
kalapált, hogy csodálkozott, amiért még életben volt. Nem tudott magyarázkodni,
semmit sem tudott kitalálni, amivel javíthatna a helyzetén (meg a szánalmas
látványán), Seung-gilnek azonban ennyi is elég volt; ajkára lassú, szórakozott
mosoly ült ki, ahogy megindult felé.
Mi
a…?
Phichit elpirult, amikor a fiú átlépett a
levetett ruháin. Mire feleszmélt, az ágya finoman besüppedt Seung-gil súlya
alatt, a teste meg lángra lobbant, amikor megérezte az arcán a fiú hosszú,
sápadt ujjait.
Seung-gil közelebb hajolt, Phichit pedig
elfelejtett lélegezni.
Most
meg fog…?
Seung-gil ajka szinte hozzá sem ért az
övéhez, amikor elnyílt. Szavakat formált, Phichitnek meg nyelnie és erősen
kellett koncentrálnia ahhoz, hogy megértse őket.
Mi
a…?
– Kurvára józanodj ki, Chulanont.
– H-hogyan?
– Józanodj ki! – utasította Seung-gil
kimérten, szája sarkában azonban továbbra is mosoly bujkált. Alig észrevehető
mosoly, de annyira szép, hogy Phichit a saját nevére sem emlékezett.
– Ki-kijózanodtam… Csak a fejem. – Phichit
felnyögött. Átkozottul fájt, főleg most, hogy Seung-gil jelenlétében annyira
meg kellett erőltetnie magát, hogy tudjon egyáltalán gondolkodni vagy épp
mondatokat alkotni. Az a mosoly… Nyelt
egyet. – Seung-gil, mit keresel itt? H-hogyan? M-miért? Milyen… Milyen előnyöd
származik abból, hogy most itt vagy? – Övön alulinak érezte, hogy pont ezt a
kérdést tette fel, de amióta Yuuri kikotyogta, mivel taposott bele Sara
Crispino lelkivilágába Michele Crispino füle hallatára, azóta azon töprengett,
hogyha esetleg lenne is valami közte
meg Seung-gil között, vajon mennyire lenne valós.
– Előnyöm? – Seung-gil homloka ráncba
gyűrődött. – Ezt hogy érted? – Tisztán érződött a hangján, hogy fogalma sincs
róla, Phichit miért kérdezi. Phichit ezt jó jelnek vette. Megint nyelt, mert
most már biztos volt benne, hogy csak nyelni tud, és újra feltette a kérdést,
ez alkalommal viszont hozzáfűzte mindazt, amit Yuuritól hallott. Talán ennyi is elég, hogy felelevenítsük a
múltat…
A mosoly eltűnt Seung-gil arcáról, szája
egyetlen, keskeny vonallá préselődött.
– Miért
kellene bármi előnynek származnia abból, hogy kurvára meg akarlak csókolni,
amióta először megláttalak a rohadt közösségin keresztül? – Annyira élesen
csengett a hangja, hogy Phichit majdnem elszégyellte magát, amiért megkérdezte.
De csak majdnem. Mondani szeretett volna valamit, valami olyasmit, amiből
Seung-gil végre-valahára megérti, hogy miért kérdezi, a fiú azonban folytatta:
– Miért vallottál ország-világ előtt szerelmet, ha közben azon tanakodsz, vajon
azért lennék-e veled, mert abból származna valami előnyöm? Kurvára nem érdekel,
hány képet osztasz meg magadról a közösségin. Ha járni fogunk, szépen
visszafogod magad a közös képeket illetően.
Veled
lennék…
Ha
járni fogunk…
Phichit szeme tágra nyílt.
– Váó! – suttogta. – Úgy érted, azóta meg
akarsz csókolni…
– Amióta megláttalak? – sóhajtott
Seung-gil fáradtan. – Igen, azóta. És nem, Chulanont, most nem foglak
megcsókolni. – Bár a tekintete a kelleténél tényleg többet időzött Phichit ajkán.
Phichit megborzongott, ahogy ezt a felfedezést tette.
– Tehát ha kijózanodom…
– Akkor viszont megcsókollak – bólintott
Seung-gil; hangjába árnyalatnyi bizonytalanság kúszott. – Már ha akarod.
– Idióta – horkant fel Phichit. – Miért ne
akarnám? – Aztán elmosolyodott. – Hogy kerülsz ide? – kérdezte lágyan. –
Egyáltalán honnan tudod, hogy… – Fejével a telefonja felé intett, mire
Seung-gil arcára is halvány mosoly ült ki.
– Azért én is nézegetem a közösségit,
Phichit – vonta meg a vállát. – És nem akartam hinni a szememnek, amikor
megláttam a képedet… és mindazt, amit hozzáírtál. – Phichit rohadtul bánta,
amiért alig emlékezett belőle valamire. – Te… Léptél egyet, én meg jelnek
vettem… Az edzőm kiakadt, mikor közöltem vele, hogy lemondok minden edzést…
Aztán valahogy idekerültem. A címet Otabektől tudtam meg, Otabek Yuri
Plisetskytől, Plisetsky meg Viktortól.
– Te jó ég – nevetett Phichit. – Kalandos
utad lehetett.
– Az volt – ismerte be Seung-gil. – De
megérte.
– Meg?
– Meg, bizony.
– Tehát megérné, ha… megpróbálnánk ezt a
valamit?
– Határozottan – bólintott Seung-gil. –
Szeretném… megpróbálni.
Phichit mosolya kiszélesedett.
– Szuper! – dalolta. – Akkor viszont… Yuuri! Fájdalomcsillapítót és vizet,
elfogadhatóvá kell varázsolnom magam!
– Jaj, Phichit! – hallatszott Yuuri
sóhajtása, amit Viktor nevetése kísért. Seung-gil nem mozdult az ágyából, még
akkor sem, amikor a japán fiú felbukkant, Phichit pedig követelődzően a kezét
nyújtotta a pohárért és a gyógyszerért. Seung-gil figyelte, amíg felhajtotta a
vizet, és Phichit esküdni mert volna, hogy a fiú elpirult, amikor végighúzta a
nyelvét az ajkát, hogy letörölje a vízcseppeket.
– Bízd csak rám, Katsuki – mondta
rekedten, amikor Yuuri nem moccant, csak bizonytalanul fürkészte őket. – Menj, foglalkozz
a többi idiótával. – Abban a percben már fel is csendült Viktor lelkes hangja,
amivel éppen Yuurit hívta. Yuuri a szemét forgatta, majd nagyot sóhajtott.
– Biztosan?
Seung-gil bólintott, Phichittel pedig
madarat lehetett volna fogatni.
Talán
mégsem ez életem legrosszabb napja – mosolyodott el,
miközben Seung-gilt nézte.
Élete legjobb
napja volt.
Készült:
2017. 09. 05 – 09. 06.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése