Haikyuu!!
Kageyama
Tobio/Hinata Shouyou
Vendégség
Tartalom:
Hinata és Kageyama barátok, még ha nem is
nagyon akarják hangosan kimondani, és itt az első alkalom, hogy Kageyama a
tiszteletét tegye a Hinata családnál.
Megjegyzés: Az animét láttam (az összes évadot,
OVA-t stb.), a mangát nem olvastam (vagyis most kezdtem csak el olvasni), így
fogalmam sincs, hogy mennyire sikerült történethűen lefestenem Hinata családját
(vagy éppenséggel a házukat). Igyekeztem utánajárni és amióta szeretem a Haikyuut,
valamiért a headcanonná vált nálam, hogy Hinata édesapjáról azért nem esett
eddig említés, mert már nem él.
A Hinata család jó ideje három tagot számlált: egy
anyukát és két testvért. Kageyama megilletődve lépte át a bejárati ajtó
küszöbét, és érezte, ahogy a pír felkúszik a nyakán. Le sem tudta tagadni, hogy
zavarban volt. Sosem voltak barátai, akiket áthívhatott volna magához vagy
átmehetett volna hozzájuk; minden idejét a röplabdának szentelte, és nem
véletlenül kapta a „pálya ördöge”
gúnynevet, amit aztán mindenki félreértett, még maga Hinata is. A Karasuno már annyiban megváltoztatta az
életét, hogy nemcsak csapattársai lettek, hanem olyasvalakik is, akikre
bármikor, bármilyen körülmények között számíthatott. Akiket nyugodt szívvel
sorolhatott a barátai – lassan egyre bővülő – körébe. És mindez Hinatával kezdődött, akivel hihetetlen
duót alkottak az „isteni gyors”
kivitelezése során.
Ideges izgatottság szorította össze a torkát, ahogy
belépett az előszobába. Kabát a fogasra, az előkészített papucs a lábra, a
lassú mozdulatok nem mentették meg a kínos, feszengős résztől, magától a
bemutatkozástól. Hinata édesanyja sötét, rövid hajú asszony volt, és ahhoz
képest, hogy két gyermeket is nevelt, meglepően fiatal; csupán néhány vonásában
emlékeztette Kageyamát szeleburdi barátjára, ami azt jelentette, hogy a
testvérek egytől-egyig az apjukra ütöttek. Mint két tojás, Natsu Hinata kisebb
változatának tűnt lányban, édes, pirospozsgás és örökmozgó, akárcsak a bátyja.
Narancsszínű tincsei tüskésen meredeztek szerteszét; hatalmas, barna szemét
élénk kíváncsiság ülte meg, a száját pedig eltátotta, amikor észrevette
Kageyamát tétován ácsorogni az előszobában.
– Te milyen nagy vagy! – ámult el. Ez az ámulat
pillanatok alatt lelkes csacsogásba csapott át, ahogy Hinata elmesélései
alapján felismerte Kageyamát. – Ő a barátod, bátyus? – fordult a testvére. –
Milyen nagy és mogorva, pont olyan, amilyennek leírtad! – Hinata nyomban
elvörösödött, Kageyama meg felvonta a szemöldökét. Nagy és mogorva? Te rohadék… De hangosan semmiféleképpen sem
eshetett újdonsült barátjának, pláne nem a Hinata család előtt. A kicsi Natsu
így is szabályosan csüngött rajta. – Úgy örülök, hogy itt vagy! – Vékony karját
Kageyama törzse köré fonta, és míg Kageyama levegőért kapkodott, addig a
pulcsijába fúrta az arcocskáját.
– Natsu, hagyd békén a vendégünket. – Hinata édesanyja
előrelépett és a kezét nyújtotta. – Tobio, ugye, hívhatlak így? Örülök, hogy
megismerhetlek. Shouyou nagyon sokat mesélt már rólad.
Kageyama óvatosan bólintott egyet.
– S-sokat?
– Ó, bizony – mosolygott az asszony. – Ő egy nagyon
eleven gyermek – sandított hátra a válla fölött a fiára. – Köszönöm, hogy olyan
jó vagy hozzá és minden feladod neki a labdát. Fogalmad sincs róla, mennyire
boldoggá teszed vele – ingatta a fejét elérzékenyülten. A ruhája ujjával
törölte meg a szemét, és Kageyama észrevette a szeme alatt meghúzódó ráncokat.
Fiatalság ide vagy oda, fáradtnak látszott, mint aki naphosszat dolgozott, és
közben mégis igyekezett megőrizni a vidámságát. Ezt minden bizonnyal tőle
örökölték a csemetéi.
– Én köszönöm, hogy…
– Anya, elég lesz! – Mielőtt Kageyama belekezdhetett
volna a zavart magyarázkodásba, Hinata a megmentésére sietett. Átverekedte
magát a kishúgán, aki Kageyama után őt részesítette csontropogtató ölelésben,
majd Kageyama csuklójára fonta az ujjait. Elszánt fénnyel a szemében fordult,
hogy az anyjára nézhessen. – A szobámban leszünk, szólj, ha kész az ebéd! –
hadarta. – Segítünk teríteni!
– Jól van, jól van – mosolyodott el a nő. – Érezzétek
jól magatokat, drágám!
– Meglesz, anya! – forgatta a szemét Hinata. – Erre,
Kageyama!
Hinata szobája nem volt tőle nagy, de kényelmesen
elfértek benne. Bár az ajtót becsukták és Hinata nyomatékosan megkérte a húgát,
hogy ne zavarja őket, amíg beszélgetnek, tartani lehetett tőle, hogy a kislány
váratlanul felbukkan és azt követeli, hogy játszanak valamit.
– Az én hibám – temette az arcát a tenyerébe. –
Túlságosan is elkapattam.
– Túléljük. – Kageyama Hinata ágyára sandított, és
csak azután foglalt helyet annak szélén, miután felhatalmazást kapott a fiútól,
hogy megteheti. Hinata is fáradtnak tűnt, ezért csak sürgetően intett egyet,
majd Kageyama legnagyobb meglepetésére levágta magát a földre. Elnyúlt, a kezét
meg a plafon felé nyújtotta, mintha csak el akarná ütni a labdát. Kageyama csak
azért nem ajánlotta fel, hogy játszhatnának, mert nem akarta, hogy a kettőjük
kapcsolata egyedül a röplabdából álljon.
Naphosszakat töltöttek egymás társaságában. Amikor nem edzettek
a csapattal, akkor kettesben gyakorolták
a labdajátékot, ha pedig nem sportoltak, akkor a sportról beszélgettek. Minden
a röplabda körül forgott, Kageyama
pedig egészen más után vágyott. Egy barátot akart – vagy még annál is többet.
Hinata fontos volt számára, az egyik legfontosabb ember a világon – és
egyszerűen nem akarta őt elveszíteni. Saját magának sem merte bevallani,
mennyire izgult, mióta lebeszélték ezt a hétvégét. A szíve torkában dobogott,
és amikor bekötötte a cipőfűzőjét, első ízben ki is gáncsolta magát. Még most
is izgult, de már könnyebb volt, hogy csak Hinatának kellett megfelelnie, nem
az egész családjának.
– Kageyama? Minden rendben?
Hinata szeme a fáradtság ellenére is ragyogott a szoba
félhomályában. Kageyama ívbe feszült háttal, mereven ült az ágy szélén, és
közben őt nézte, azt sem tudva, hogy éppenséggel mit is akar mondani vagy
gondolni. Megannyi gondolat kavargott a fejében, annyira gyorsan váltva
egymást, hogy mielőtt belekapaszkodhatott volna az egyikbe, a másik már a
helyébe lépett.
Hinata váratlanul felkuncogott.
– Tudod, elég ijesztő képet vágsz, amikor töprengsz
valamin – állapította meg nevetős mosollyal a szája sarkában. – Régebben majd’
összecsináltam magam, úgy megijedtem tőle, mostanra viszont kezdek hozzászokni.
De az ágyam nem harap – tette aztán hozzá még mindig kuncogva. – Ülj úgy, ahogy
neked kényelmes! Üljek melléd, hogy könnyebb legyen?
Kageyama nyelt egyet.
Könnyebb?
– Szerinted úgy könnyebb lenne, ha mellettem ülnél? –
förmedt rá. – Hinata, te idióta! – Hinata viszont nem vette magára a haragos
megjegyzést, sőt a kuncogása vidám és hangos nevetésbe csapott át.
– Akkor odakúszok hozzád – felelte vállat vonva, és
mielőtt Kageyama ellenkezhetett volna, már valóban ott guggolt előtte, a
homlokát finoman a térdének támasztva. Az érintés óvatos volt és bizonytalan,
mégis jóleső. Kageyama azon kapta magát, hogy a tüskés tincsek közé simította a
kezét, kellő óvatossággal végigszántva rajtuk. Lopva Hinatát figyelte, Hinata
meg a szeme sarkából őt. Közelebbről még szebbnek tűnt a tekintete, mint a
szoba másik végéből. Kageyama nem értette magát. – Csak én vagyok – mondta neki
a fiú kedvesen. – Sem én, sem a családom nem harap. Az ágyam meg pláne nem. Én
nem voltam ennyire megszeppenve, amikor először voltam nálad!
– Mert az teljesen más volt. – Kageyama elfintorodott.
– Azért jöttél, mert beteg lettem és nem bírtál magaddal.
– Aggódtam. – Hinata rápislogott, ártatlanul és egy
kissé értetlenül. – Ha egy barát aggódik a másikért, nem látogathatja meg?
– Betörtél a házamba.
– Anyukád engedett be!
– De én öntudatlanul feküdtem!
– Lázasan, de nem öntudatlanul! – tiltakozott Hinata.
– Amikor föléd hajoltam, a nevemet suttogtad…
– Mert nem tudtam magamról! – csattant fel Kageyama.
Ahogy visszaemlékezett arra a napra, amikor Hinata először bukkant fel a
szobájában, ő meg a láztól kipirosodott arccal, félálomban pihent az ágyában,
elfogta az idegesség. Legalább annyira elvörösödött, mint akkor, amikor
tudatosult benne, hogy az alak, akinek a kezét olyan erővel szorítja, nem az
anyja vagy az apja, hanem Hinata. – Én… Megleptél, hogy meglátogattál. Engem
még…
– Soha senki nem látogatott meg, ha beteg voltál? –
kérdezte a fiú kíváncsian.
Kageyama torka összeszorult.
Bingó, gondolta, hangosan viszont ezt mondta inkább:
– Soha senki nem aggódott értem a szüleimen kívül.
Néha még ők sem. Ők… nagyon elfoglaltak. Nem olyan velük a kapcsolatom, mint
neked az anyukáddal…
– De neked legalább ketten vannak. – Hinata hangjából
nem hallatszott szomorúság, Kageyama mégis ráérzett a benne dúló érzelmekre.
Nem kellett zseninek lennie ahhoz, hogy összerakja a képet. A családi fotók egy
darabig négy személyről készültek: egy házaspárról, egy kisgyerekről és egy
pólyásról, aztán idővel a képeken szereplő alakok száma háromra redukálódott,
Hinata édesanyjának a mosolya pedig vesztett a ragyogásából.
Hinata édesapja nem sokkal Natsu születése után hunyt
el. Kageyama nem kérdezősködött, Hinata meg úgy tűnt, örült neki, amiért nem
faggatják. Húgával ellentétben jobban emlékezett az édesapjára, és Kageyama úgy
érezte, különleges apa-fia kapocs lehetett kettőjük között. Talán még a
röplabda szeretetét is az apja mutatta meg neki. Kageyama nem tudta, de
bármennyire is kíváncsi volt a fiút körülövező titkokra, tiszteletben tartotta
Hinata kimondatlan kívánságát.
– Kageyama! – A fiú hirtelen csúszott föl mellé az
ágyra. Összeért a könyökük, majd azt a testük követte, Hinata teljes egészében
odasimult hozzá, a fejét a vállának döntve. Szemét szorosan lehunyta, a szája
szegletében meg halvány mosoly bújt meg, miközben mélyet lélegzett. Leplezetlen
izgatottsággal fújta ki a benntartott levegőt, Kageyama érezte, ahogy
megfeszült. – Mit szeretnél csinálni? – A kérdés valójában így hangzott: mit csináljunk, ami nem röplabda? Kageyama,
amint ez tudatosult benne, bugyután bámult az ölében pihenő kezére.
Mit is szoktam
csinálni, ha nem röplabdázok?
Semmi hasznosat, fejtette meg. Elmosogatni az
édesanyja helyett vagy a szobájában téblábolni, egymagában röplabdázni…
Á, igen, vagy ismételten a röplabdáról gondolkodni.
Az egész élete a röplabda (meg most már az isteni gyors
által Hinata) körül forgott.
– Ha szeretnéd, nézhetünk valami filmet – vetette fel
időközben Hinata, aki látszólag elunta, hogy egymagukban ücsörögnek és semmiről
sem beszélgetnek. Kageyama olyan erősen ráncolta a homlokát, miközben azon
töprengett, mit csinálhatnának, hogy még a feje is megfájdult. Hinata ránézett
és elmosolyodott; a tekintetében kivételesen bizonytalanság valamint egy
csipetnyi aggodalom is csillogott – Kageyama el akarta oszlatni a félelmét.
– Nem szoktam filmet nézni… de most nézhetünk.
Hinata felállt.
– Kíváncsi vagy a gyűjteményemre? – kérdezte, miközben
a szobája egyik polcához lépett, ahhoz, amelyik a legközelebb volt az ágyához.
A polcon különböző DVD-k, CD-k és, amennyire Kageyama a címük alapján meg tudta
állapítani, mangák sorakoztak feltehetőleg ABC sorrendben – Hinata komplett
gyűjteménye a röplabdán kívüli szabadidős tevékenységeiből. Többnyire japán
nyelvűek, de akadtak olyanok is, amik angolul voltak. Ezen Kageyama végképp
meglepődött, hiszen tudta, hogy a fiúnak hozzá hasonlóan meggyűlt a baja a tanulással.
Hinata végighúzta az ujját a képregények címén.
Kageyama odalépett mellé, és találomra kihúzta az egyiket. A képregény régi
volt és itt-ott szakadt, a rajzolása kivételesen szép, a nyelvezete nem
egyszerű, ráadásul angol. Kageyama homloka mélyebb ráncba szaladt.
– Te ezeket komolyan el tudod olvasni?
– Kételkedsz bennem? – Hinata hangján nem érződött a
sértettség, sőt inkább gyanúsan komolyan csengett. Kageyama lassan,
elgondolkodva adta meg a válaszát, bólintással felelt a fiú kérdésére. Hinata még
mindig nem sértődött meg. Halványan elmosolyodott, majd kivette a képregényt
Kageyama kezéből. – Ezek apáé voltak – mondta halkan. – Nem értem őket igazán…
Gyerekként fogékonyabb voltam az angol nyelvre, de… Nem akartuk őket kidobni,
Natsu meg túl kicsi ahhoz, hogy ilyeneket olvasson, meg hát, nálam sokkal több
a hely, így… Most nálam vannak – tette vissza a helyére. – Fontosak, még ha
nehezek is. Minden, ami egykor apához tartozott, fontos, Kageyama.
Kageyama ismét bólintott. Meg kellett köszörülnie a
torkát, hogy megtörje a hirtelen beálló, zavaróan éles csendet. Nem erre
számított, amikor átjött Hinatához, de hamar ráébredt, hogy mindketten teljesen
máshogy viselkedtek az iskolán és a röplabdán kívül. Hinata egy olyan oldalát
mutatta meg a családi életével, amiről kevesen tudtak, valószínűleg a csapatból
senki sem, és erre gondolva Kageyamát elfogta a hála. Hiszen erről szólt a
barátság, nem igaz?
– Hinata… – A hangja és a bátorsága is elhalt, amikor
a fiú ráemelte a tekintetét. Két pislogás, majd Hinata ajka elnyílt.
– Kageyama? Minden rendben? Nagyon bámulsz… és ez
ijesztő.
Kageyama mindig ijesztő volt, ha nem tudta jól
kifejezni magát. Sajnos ez egyre gyakrabban fordult elő az utóbbi időben. Oka
nagyrészt az volt, hogy nagyon sokat változott, mióta a Karasunóba került és
még nem igazán tudta, hogyan kell megnyílni mások előtt. Most adódott viszont
egy lehetőség, hiszen szemtől szemben álltak Hinatával, és azok a furcsa
érzések, melyek nemrégiben belopták magukat a szívébe, ismét az uralma alá hajtották
a testét.
– Kageyama? Biztos jól vagy? Nagyon furcsán nézel rám!
Kageyama elfordította a fejét; saját magát is meglepte
vele, hogy érezte az arcába kúszó meleget. Vajon mitől jöhetett ennyire
zavarba?
– Milyen filmet akarsz nézni? – terelte a témát
magáról sietve. – Egyiket sem ismerem – biccentett a polcon sorakozó DVD-k
felé.
– Akkor legyen ez. – Hinata lopva még mindig őt
vizslatta, miközben sietve leemelte a polcról az egyik kedvencét. – Nem
röplabdás – tisztázta –, de remélem, tetszeni fog.
Kageyama nem válaszolt. Hagyta, hogy Hinata átvegye az
irányítást, beüzemelje a tévét, hozzon rágcsát, majd összekucorodtak Hinata
ágyán, és elnézte, ahogy a fiú belecsavarta magát a takarójába, közben pedig
szégyenlősen pislogott rá. A röplabdás poszterek a falon, a függönyök behúzva,
Kageyama borzongva hajolt előre, hogy jobban lássa a filmet. Nem sokat értett a
világból, Hinata azonban mindvégig magyarázott. Ezt a szereplőt ezért és ezért,
ezt a jelenetét meg azért és azért szereti. Ezt itt forgatták, ezt így
csinálták… Ez a színész játszott abban a másik filmben – „Hogy lehet, hogy nem
ismered, Kageyama?”, érkezett a hangos szörnyülködés, amikor Kageyama
értetlenül rázta meg a fejét a neve hallatán –, ez meg ilyen meg olyan díjat
kapott.
Tehát ezt csinálják
a barátok?
Kageyamának nem maradt ideje elmélkedni. Hinata a
levegőbe öklözött az egyik, állítása szerint „überszuper” jelenetnél, aztán
nevetve hátradőlt a párnájára, és ahogy ezt megtette, magával rántotta
Kageyamát is. A teste aprónak és törékenynek tűnt Kageyama alatt, a szeme
kitágult, csillogó és vágyódó fény tükröződött benne. Kipirult arccal bámult
vissza rá és az ajka enyhén megremegett, amikor Kageyama tekintete rásiklott.
– Kage… yama?
Hinata hangja tétován szólt.
– Kussolj – préselte ki magából –, te idióta. – Hinata
pedig engedelmeskedett az utasításnak. Vigyorra húzta a száját, a szemét meg
összeszorította közben; boldog volt és vidám, és amikor ismét Kageyamára pillantott,
felragyogott az arca.
Kageyama anélkül nyúlt előre, hogy megállíthatta volna
a kezét; mire feleszmélt, már Hinata derekára simította. Közelebb húzta a fiút,
a szája meg a narancsszínű tincsek közé simult. A mellkasára vonta, és csak
ölelte a karjával, szorította magához, miközben ő maga sem értette, miért teszi
ezt… Hát még akkor Hinata! A fiú gyakorlatilag mozdulatlanná dermedt az
öleléséből. Olyan érzés volt, mintha egy kőszobrot szorongatott volna hús-vér
ember helyett.
Kageyamát elfogta az ingerültség. Összeszűkült a
szeme, és amilyen arcot vágott, rosszabb volt, mintha ordított volna.
– M-mi az? M-mit csináltam rosszul? K-kageyama?
Kageyama az ajkába harapott, mielőtt megszólalt volna:
– Ölelj vissza – súgta, mire Hinata meglepetten
rezzent össze.
– Ó… – suttogta, Kageyama pedig szorosabban ölelte.
– Ó, bizony, te kis hülye.
Hinata elmosolyodott.
– Bizony – mondta lágyan. – Bizony, Kageyama.
Visszaölelte.
Készült: 2018. 04. 15.
– 04. 30.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése