Haikyuu!!
Shigeru
Tartalom: A 2. évad után
játszódik, Yahaba a Seijou hivatalos feladójaként 3-3 elleni mérkőzést játszik
a (régi/új) csapattársaival. A csapat számára elengedhetetlen, hogy együtt
tudjon dolgozni az új ászjelölttel, akit csak úgy emlegetnek, hogy „Őrült Kutya”
és úgy tűnik, ez gond nélkül sikerül is neki. Csak azt nem tudja hova tenni,
hogy Kyoutani furcsán viselkedik…
Párosítás: Kyoutani
Kentarou/Yahaba Shigeru [KyouHaba]
Korhatár: 14
Megjegyzés: Ha a manga nem is,
az anime igenis shippeli őket. Mondjon bárki bármit. :DDD
Kyoutanira remekül illett a ráaggatott név: „Őrült Kutya”. A pályán kívül, amikor
csak egy pillantással félelmet tudott kelteni a körülötte levőkben, Yahaba szeretett
kitérni az útjából, így nem kellett azon aggódnia, hogy ismét a földön köt ki.
Akkor, a Karasuno elleni mérkőzésen egy kicsit úgy tűnt, mintha Kyoutani
szándékosan lökte volna meg a vállával – hiszen
látta, hogy közeledek, ha akarta volna, kikerülhetett volna! –, és amikor
lebámult rá, mogorván és ellenségesen – csak
a szokásos stílusában, emlékeztette magát Yahaba újfenten frusztráltan –, mérget
vett volna rá, hogy visszafogta magát.
A pályán is vad volt, megszelídíthetetlen, magányos
farkas, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy megkaparinthassa a labdát és
le is üthesse.
Ha ehhez az kell,
hogy eltapossa azt, aki az útjába kerül, akkor hezitálás nélkül megteszi – gondolta Yahaba, miközben ismét feladta a labdát
Kyoutaninak. Igaz, azóta mintha
visszavett volna egy kicsit… Ez körülbelül annyiban mutatkozott meg, hogy
Yahabát illetően sokkal türelmesebb volt. Eddig egyszer fordult elő, hogy
félrelökte Kindaichit (a múltkori alkalmat leszámítva, természetesen), és
miután alapos fejmosást kapott Iwaizumitól, mintegy bocsánatkérően biccentett
egyet Yahabának.
Mintha ennyivel el
lehetne ezt intézni! – háborgott persze a
fiú jogosan. Kindaichi azt bizonygatta, hogy nem esett baja, Oikawa sápítozott,
Kunimi rettegett, Watari szóhoz sem jutott… Yahaba viszont dühös volt. És a
dühe ellenére is nekiadta a labdát.
Muszáj gyakorolnom
– mondta magának
eltökélten, és ennek a tervnek eleget is tett.
Mióta kikaptak a Karasunótól, többször adott fel, mint
valaha. A három szett alatt akkor csak egyszer kellett megtennie, ezt pedig az
tetézte, hogy a feladás közel sem sikerült olyan tökéletesre, mint ahogy
szerette volna. A kényszer szülte, hiszen Oikawa fogadta a labdát, és Yahaba
későn kapott észbe, hogy rövid volt. A helyzetet Kyoutani kivételes
lélekjelenléte mentette meg: a bal kezével is el tudta úgy ütni a labdát, hogy
pontot szerezzenek. Akkor, amikor Yahaba a boldogságtól kivirultan odafordult
felé, mintha őszinte örömöt látott volna a fiú arcán.
De az a feladás akkor
sem volt megfelelő – húzta el a száját
az emlékre. Még egyszer nem történhet meg
ilyen. Igaz, hogy a képességeim a közelébe sem érnek Oikawa-senpaiénak, vagy a
Karasuno zseni feladójának… De ha eleget gyakorolok, meg tudom csinálni.
Lehetek jobb a mostani állapotomnál… Akkor a következő feladás… élesben is
olyan lesz, mint… a mostani! – lökte a magasba a labdát.
Nem volt túl rövid, sem túl hosszú. Tökéletes volt az
íve, könnyedén illett Kyoutani tenyerébe. Magát a pillanatot lelassítva élte
meg: a labda a magasba emelkedve átszelte a levegőt, Kyoutani megérintette a
jobbjával, és aztán elütötte. Watari szédületes tempóban reagált; utána
vetődött, mielőtt Yahaba felocsúdhatott volna élete legszebb feladásának
látványából, de már nem tudta megmenteni. Sípszó hallatszott, a pont
egyértelműen az övéké volt. Yahaba ajka elnyílt.
E-ez…
– Elképesztő volt, Yahaba! – termett mellette Watari.
Az arca ragyogott, a szeme pedig lázasan csillogott. – Biztos vagyok benne,
hogy élesben sem tudtam volna fogadni! Szép ütés volt, Kyoutani! – fordult a
mindig ellenséges ütő felé. Most annak sem lehetett oka panaszra, tisztán
látszott rajta, mennyire megdöbbentette őt a feladás.
– Kösz. – Ennyit azért kinyögött. Yahabát nézte, de
úgy, mint aki most látja őt igazán
először. Yahaba megremegett egy kicsit.
– Így kell ezt csinálni! – csettintett elégedetten a
nyelvével Oikawa, aki az edzésük első tizenöt percét követően jelent meg és
bosszankodott, amiért nem szóltak neki előre, hogy korábbra tették a kezdés
időpontját. – Jól van, jól van! – Kettőt tapsolt, majd szélesen elmosolyodott,
kivillantva hófehér fogsorát. – Még egyszer! Lássuk, ki nevet a végén!
Yahaba a szemét forgatta.
– Nem a vizsgádra kellene tanulnod, Oikawa-san?
– Iwa-chan azt mondta, belefér, ha egy kicsit besegítek!
– Fogadjunk, hogy nem mondott ilyet – súgta oda Watari,
elnyomva a vigyorát.
– Persze, hogy nem – felelte Yahaba legyintve –, ez
egyértelmű. Bátorkodtam megírni neki, hogy tanulás helyett itt tölti az idejét,
úgyhogy… Bármikor megérkezhet. Azt mondta, azonnal indul.
– Beköpted? – szörnyülködött Kindaichi, majd Kunimivel
összenézve nagyot nyelt. Watari felsóhajtott. Egyedül Kyoutani látszott
közömbösnek, leszámítva persze a szokásos mogorva arckifejezését.
A két másik senpai, Hanamaki és Matsukawa, akiket
Oikawa magával rángatott a gyakorlásra, összevigyorogtak. Iwaizumi-senpai velük
kevésbé törődött, az esetek többségében ugyanis inkább Oikawának kellett leckét
tanítania, így nekik kevés félnivalójuk akadt.
Yahabát a legkevésbé sem érdekelte. A senpaioknak a
felvételire kellett volna koncentrálniuk, nem a röplabdára. Az ő idejük lejárt.
– Később még megköszöni – rántott egyet a vállán, azt
kővetően pedig hátat fordított nekik. Oikawa szemlátomást nem érezte még a
közelgő vesztét, mert nyugodtan tapsolgatott és parancsolta őket ismét a
pályára.
Még – gondolta sötéten.
Eleget tett a vidám kérésnek (parancsnak): a feladás
ezúttal nem sikerült olyan jól, mint korábban, Kyoutani mégis úgy ütötte el, olyan
erővel, hogy Watari fájdalmasan vicsorgott a fogadást követően.
– Finomabban! Én nem az ellenség vagyok! –
panaszkodott fennhangon, mire Yahaba elvigyorodott.
– Jelenleg? – vonta fel a szemöldökét. – De, drága
barátom, az vagy.
Oikawa elégedetten veregette meg a hátát.
– Szép volt, szép volt. Nem olyan szép, mint az enyém,
de…
– Köszönöm, Oikawa-san.
– Úgy látszik, kezdtek összecsiszolódni Őrült
Kutya-channal! – Oikawa a hátán felejtette a kezét, a szeme pedig furcsán
csillant egyet. Yahabának nem tetszett a tekintete.
Előbb a borzongást érezte, aztán meg azt, hogy mélyen
elvörösödött. Valamiért nem tudta az izgalomra fogni, sem pedig a büszkeségre,
amiért megdicsérték. Kyoutanira pislogott, aki ugyan szintén felfigyelt Oikawa
szavaira, ám nem adott hangot a gondolatainak. Igazából pont ugyanolyan arcot
vágott, mint mindig, így Yahabának ötlete sem volt, hogy mi járhat a fejében.
– Kyoutani tehetséges ütő – felelte ezért végül
óvatosan. Nem hazudott, amikor ezt mondta, tényleg ezt gondolta az „Őrült Kutyaként” elhíresült fiúról. –
Igyekszem kihozni belőle a maximumot, ahogy te is tetted, Oikawa-san.
– Ó, te sokkal ügyesebb vagy ebben, Shigeru.
Shigeru.
Yahaba szeme kitágult a keresztneve hallatán, még a
száját is eltátotta meglepettségében. A neve túlságosan is könnyedén gördült le
a harmadéves ajkáról, és túlságosan is bizalmasnak és intimnek tűnt. Oikawa
korábban sosem szólította így, és ezzel a környezetük is tisztában volt. Elcsípte
Kyoutani arckifejezését is; a döbbenet és a szikrázó harag agresszív
kombinációja volt.
– Oikawa-senpai semmitől sem fél – rázta ki a hideg
látványosan Kindaichit; a hangjából csodálat áradt a harmadéves játékos iránt.
– Hihetetlen! – értett egyet vele Kunimi.
Watari a homlokát ráncolta.
– Ha így folytatja tovább, belé fognak kóstolni –
pillantott Kyoutani irányába. – Úgy látszik, van, akinek nem nyerte el ennyire
a tetszését ez a kis… Mindegy.
Kyoutani valóban dühösnek látszott. Köztudottan nem
állhatta Oikawát (és igazából a harmadévesek többségét), de most mintha még
nagyobb ellenszenvet viselt iránta, mint ezt megelőzően. Yahaba sehová sem
tudta ezt tenni, ezért ismételten úgy döntött, hogy nem foglalkozik vele.
Kicsit változtatott csupán a testtartásán, így majdnem teljesen a hátát tudta
mutatni Kyoutaninak (meg a többieknek), és Oikawa még mindig érintette. A keze
súlyos volt, puha és meleg, az ujjai hosszúak, bizsergetőek. A hangja
megváltozott, ahogy kiejtette Yahaba nevét, az arcán pedig nem a szokásos,
udvarias mosoly talált helyet. Őszintén nézett Yahabára, Yahaba meg ugyanolyan
őszinteséggel viszonozta.
– Köszönöm, senpai. Minden tőlem telhetőt megteszek,
hogy visszavágjunk azoknak a rohadékoknak.
– Ó, igen! – biccentett Oikawa. Végre elhúzta a kezét,
és így Kyoutani is fellélegezhetett, amit Yahaba felettébb különösnek talált.
Nem mondhatni, hogy összebarátkoztak a Karasuno elleni mérkőzés során, mert
Kyoutaninak Yahaba legjobb tudása szerint nem voltak barátai, magányos
farkasként tengette az idejét, de ahogy Oikawa fogalmazott, kezdtek
összecsiszolódni. Nem mondhatta azt sem, hogy Kyoutani elkezdte őt tisztelni,
mert Iwaizumin kívül senkit sem tisztelt, viszont nem követelődzött, hogy adja
fel neki a labdát, hanem egyszerűen elfogadta, ha feladást kapott. Az életük könnyebb
volt és kevésbé veszélyes azóta, hogy
kikaptak a Karasunótól. Yahaba örült. – Számítunk rátok, srácok. Oda kell
pörkölnötök a rohadék varjaknak! Na és akkor a Shiratorizawát még nem is
említettem! Nem hagyhatjátok, hogy az a rohadék Ushiwaka újra
győzedelmeskedjen! Értünk, harmadévesekért, az iskolánkért, a
röplabdacsapatért… meg kell tennetek, Yahaba! Meg kell tennetek! A sárba kell
tipornotok azt a beképzelt, felfuvalkodott…
– De senpai, Ushijima is harmadéves.
Oikawa meghökkent.
– Igen? Na és?
Yahaba hatalmasat sóhajtott.
– Jövőre már nem erősíti a csapatot – magyarázta óvatosan.
– Oh.
– De lesznek helyette mások – jegyezte meg Kunimi
idegesen. – Esetleg…
– Biiiizony áááám! – trillázta Oikawa. – A
Shiratorizawa Ushiwaka-chan nélkül is nagyon erős! Ne higgyétek, hogy könnyű
dolgotok lesz csak azért, mert a senpaiok visszavonultak! Biztos vagyok benne,
hogy ellátják az ott maradt tagokat némi jó tanáccsal, sőt lehet, hogy ők is
lesznek annyira rendesek és kedvesek, mint amilyen én… és beszállnak, hogy…
– Elrontsák a
vizsgáikat?
Oikawa azonnal elhallgatott.
– Senpai! – hangzott el a meglepett kiáltás több
irányból. Kindaichi, Kunimi és Watari egyszerre látszottak megkönnyebbültnek és
idegesnek; érdekes volt a kétfajta érzelem keverékét az arcukon látni. Yahaba
elnyomott egy mosolyt.
– Iwa-chan! – Oikawa megrettent. – T-te h-hogy kerülsz
ide?
– Azt fecsegték a kismadarak, hogy tanulás helyett
mindannyian itt vagyok. – Iwaizumi legalább annyira keményen mérte végig a
másik két harmadévest, mint Oikawát. Yahaba minden egyes percét kiélvezte a
műsornak.
– Úgy érzem, mára vége az edzésnek – súgta Watari
Kyoutaninak. A fiú csak egy morranással reagált.
A végszót Yahaba mondta ki, ő lépett Oikawa helyébe
mint csapatkapitány. A sorakozó után,
amit Oikawa megkönnyezett, Iwaizumi pedig büszkén nézett végig, megköszönte a
csapat kemény munkáját, majd elbocsátotta őket. Miután elpakoltak maguk után,
mindannyian mehettek átöltözni, utána meg haza. Yahaba fáradtan nyújtózott ki
az öltözőben; egyáltalán nem bánta, hogy hamarabb ért véget az edzésük a
szokásosnál.
– Visszavágunk nekik! – jelentette ki Watari
elszántan, miközben kibújt az izzadt felsőjéből. Azt sietve a táskájába
gyömöszölte, majd kapkodva nekilátott, hogy magára rángassa az egyenruháját. –
Nem hagyjuk annyiban!
– Pontosan. – Yahaba vele ellentétben lassabban
öltözködött. Minden egyes mozdulata következtében azon gondolkodott, vajon
valóban sikerülni fog, amit terveznek. Ahogy egyre többet gyakoroltak, kezdte
jobbnak és jobbnak érezni a feladásait, Kyoutani pedig nagyon sokat változott a
Karasuno elleni meccs óta. Már a meccsen bebizonyította, hogy képes a
csapatmunkára, igaz, nagy nehézségek árán. Mostanra szemlátomást ő is küzdött
érte, hogy megfeleljen a Seijounak.
Ezúttal egy morgással értett egyet velük, de még ez is
csodának bizonyult. Nem lett bőbeszédűbb, az egyszerűen nem Kyoutani volt, ám
Yahaba érezte és látta is rajta a változást, és nagyon örült neki. Kyoutani…
egészen rendes srác volt, nem igaz?
Yahaba kedvelte őt. Színt hozott a csapatukba, és
szédületesen tudott támadni. Tehetséges volt (keskeny leütésekre képes, vagy amikor arra kényszerült, hogy a bal
kezével üsse el a labdát, sorolta magában Yahaba); Yahabát büszkeség
töltötte el. Iwaizumi árnyékában húzódva csak sejtetni merte az első
mérkőzésén, hogy egy nap a Seijou ásza lesz, mostanra azonban nem volt többé
kérdéses. Yahaba Oikawa helyét vette át, Kyoutani pedig Iwaizumiét. Egyiküknek
sem kellett pont olyannak lennie, mint az elődjének, a különbségek erősebbé
tették őket.
– Nem jössz? – Watari megkapaszkodott az ajtófélfában;
a válláról lecsüngött a táskája, megroggyasztotta. – Vagy van valami dolgod?
Yahaba lopva oldalra sandított. Az egyetlen, aki nem
végzett az átöltözéssel, az Kyoutani volt. Éppen nagyot harapott a
szendvicséből, amikor észrevette, hogy Yahaba bámulja, de nem tulajdonított neki
különösebb jelentőséget; még egyet falt belőle, majd lustán visszacsomagolta és
a táskájába süllyesztette. Utána a száját törölte, és visszafordult a
szekrényajtaja felé. Nagyon lassú volt, amit Yahaba sehová sem tudott tenni.
Watari sem, mert kérdőn nézett Yahabára.
– Oh –
mondta. – Esetleg…
– Semmi „oh”,
Shinji! – Yahaba a fogát csikorgatta.
Watari Kyoutani felé biccentett, Yahaba pedig mindennél jobban gyűlölte őt. Még
csak az hiányzott, hogy felhívja rá Kyoutani figyelmét! Watari rohadtul értett
az ilyesmihez! Minél több kellemetlenség, annál teljesebb volt az élete.
– Félreértettem volna?
– Teljesen!
De Yahaba maga is érezte, hogy a hangja vesztett a
határozottságból.
– Menj csak előre! – mondta egy árnyalattal
higgadtabban. – Én még… készülődöm.
– Esetleg…
– Nem! Semmi „oh”
vagy „esetleg”!
– Hát hogyne. – Watari a szemöldökét vonogatta. –
Akkor én megyek… A szokásosnál megállunk? Éhes vagyok.
– Ott találkozunk – ígérte Yahaba, majd a szeme
sarkából Kyoutanira pillantott. A fiú a táskájában kotorászott, az állkapcsa
mozgásából ítélve lassan rágott. Watari nem sokat bámészkodott, a következő
percben már a hátát mutatta, és aztán intve kettesben hagyta őket. Yahaba szíve
azonnal őrült ütemben kezdett verni. Mi a
franc?
Kyoutani befejezte a pakolászást. Rábámult.
– Mi van? – bukott ki a kérdés Yahabából. – Mi olyan
érdekes rajtam? – ráncolta a homlokát. Hiába nézett végig magán, semmit sem
vett észre, amit Kyoutani szokatlannak vagy érdekesnek találhatott volna.
Valami persze mégis volt, mert Kyoutani nemigen akarta elfordítani róla a
tekintetét.
Sokáig nem érkezett felelet, Yahaba a végén már kezdte
azt hinni, hogy egyáltalán nem is fog – aztán akkor, amikor teljesen feladta a
reményt, hogy választ csikarhat ki a fiúból, Kyoutani megtörte a csendet.
Szinte kipréselte magából azt az egyetlen szót, kellő ingerültséget sűrítve a
hangjába; az orrcimpája árulkodóan remegett.
– Shigeru?
Yahaba elvörösödött.
Oh.
Shigeru.
Oh!
– Oikawa-san… nagyon furcsán viselkedik néha.
Kyoutani bólintott. Nem volt megelégedve Yahaba
válaszával, de nem firtatta tovább. Yahaba fel akart lélegezni, ám nem tudott;
érezte az arcának melegét, a forróságot, ahogy a nyakáról kúszott fel, és
amikor Kyoutani megmozdult, s a testével valahogy nekiszorította az
öltözőszekrény ajtajának, mintha rosszabbodott volna. Az egész teste felhevült
és remegni kezdett, nemcsak az orra. Kérdezni akart, hogy „Te meg mégis mit művelsz?”, eltaszítani magától a fiútól, de
képtelen volt rá. Ahogy átforrósodott, úgy hagyta el az ereje is. Remegő kocsonyává
változott Kyoutani karjában, és még csak logikus okot sem tudott találni rá.
– Watari… vár rám – mondta végül, mire Kyoutani
rábámult.
– Te… mit gondolsz…
– Nem érdekel Oikawa-san. – Yahaba nem értette magát,
miért kellett ezt a tényt hangosan is megosztania, pláne Kyoutanival. Valamiért
fontosnak érezte, hogy mindenképpen a fiú tudatára adja. Tényleg nem érdekelte,
legalábbis nem úgy, amire
következtetni lehetett volna abból az elejtett keresztnévből.
Szemlátomást sikerült vele megnyugtatnia Kyoutanit is.
A fiú eleresztette és ellépett tőle, mintha mi sem történt volna. Semmi mást
nem kérdezett, semmi mást nem közölt. Mielőtt Yahaba felocsúdhatott volna, már
magára kapta a táskáját és szélsebesen távozott, csupán megannyi kérdőjelet meg
egy döbbent feladót hagyva maga után. Az ajtó becsukódott mögötte, Yahaba pedig
a szekrényének dőlt.
Mi a franc?
Csak ez járt a fejében. Mégis mi a franc volt ez a kis
közjáték? Mit akart tőle Kyoutani? Miért pazarolt rá ennyi időt az életéből? Mi
volt a terve? Mégis miért… viselkedett mostanában annyira furcsán?
– Ó, a francba, Watari! – csapott hirtelen a
homlokára. Kifutott az időből, hogy a mogorva fiún rágódjon, Watari várt rá a
bolt előtt. – Ezért ki fog nyírni!
Watari végül mégsem nyírta ki.
– Tudod – vakarta meg a tarkóját a fiú, miután sietve,
sűrű bocsánatkérések közepette elmesélte neki az öltözőben történteket –,
Kyoutani tényleg úgy viselkedik néha, mintha egy kutya lenne. Nem a morgására
gondolok! – tette hozzá gyorsan, amikor Yahaba meg akart szólalni. – Úgy értem…
Úgy kutya, mint aki védi a területét.
Meg azt, ami az övé.
– És mégis mi lenne az övé? – értetlenkedett Yahaba. –
A tornaterem? A labda? Vagy… a cím, hogy ő az ász?
Watari a fejét csóválta.
– Néha akkora egy idióta vagy, Shigeru.
Megint Shigeru.
Yahaba elhúzta a száját.
– Nem tudom, miről beszélsz, Watari.
Barátja kuncogott, majd felé nyújtotta a zacskót,
benne az aznap esti vacsorájukkal. A húsgombóc még forró volt, amikor Yahaba
kihalászta, kellőképpen ízletes és fűszeres; mohón esett neki.
– Vettem észre, Shigeru
– dünnyögte az orra alá, miközben megindultak hazafelé. Megint Shigeru, ezentúl mindig
Shigeru. Watari mindentudóan és kicsit talán beletörődően mosolygott.
– Vettem észre.
Yahaba nem törődött vele. A húsgombóc finom volt és
életmentő, az út hazáig pedig hosszú. Ha Watari tudta is az okát, hogy Kyoutani
miért viselkedett úgy, ahogy, valamiért nem osztotta meg vele. De ez nem volt
baj.
Holnap is van nap
– gondolta nagyot nyelve. Majd holnap megfejtem Kyoutani titkát.
Alig várta, hogy holnap lehessen.
Készült: 2018. 06. 18. –
07. 17.
