Seung-gil x Phichit – A sérülés

A sérülés

(Seung-gil Lee x Phichit Chulanont)

Tartalom: Phichit ágyba kényszerül egy sérülés miatt, és természetesen nem felejt el posztolni magáról egy képet. Nem is sejti, mekkora lavinát indít el vele...^^

– o –

Phichit pontosan tudta, mikor rontotta el az ugrását, ahogyan azt is, hogy már nem sikerül megakadályoznia az esését. Keményen esett és csúszott végig a jégen; Ciao Ciao ordított, Satsuki rémülten sikoltott. Phichit csak remélte, hogy a videofelvételen nem vágott annyira szánalmas arcot, mint amilyennek magát érezte, mikor megkísérelt feltápászkodni, kellő eleganciával, ahogy a versenyeken is szokott, de visszahanyatlott a jégre. A francba, a francba, a francba. Mire feleszmélt, Ciao Ciao már mellette állt, és a hóna alá nyúlt, hogy felemelje. Másik edzője, Satsuki sápadtan és ijedten fogadta, különösen, mikor észrevette, hogy az egyik lábára alig tud ránehezedni.

– Nem törés – állapította meg Celestino megkönnyebbülten, amint eltámogatta az első olyan helyig, ahová Phichit le tudott ülni. Leszenvedték a korcsolyát a lábáról – fájdalmasan sziszegett a manőver alatt –, Celestino pedig óvatosan tapogatta ki, mennyire ütötte meg magát. Satsuki kezében a telefonjával, hívásra készen állva várakozott az ítéletre. – Rándulásnak nézem.

Alig néhány óra múlva Phichit fotóját, amin felpolcolt lábbal feküdt az ágyában, a hörcsögeivel a vállán, elárasztották a jobbulást kívánó, vigasztaló és sajnálkozó kommentek. Celestino telefonált, számolt és tervezett, hogy vajon mennyi időbe fog telni, míg Phichit újra képes lesz korcsolyázni – vagy egyáltalán lábra állni, mert a fürdőszobáig is csak bicegni tudott, ráadásul a falban vagy ami éppen az útjába került, abban kereste a kapaszkodót –, Satsuki viszont ajándékkal lepte meg, hogy egy kicsit felvidítsa. Phichit hálásan vette el a gőzölgő csészét és a hörcsögös plüsst. Az évek folyamán – többnyire a rajongóinak köszönhetően – komoly gyűjteményre tett szert, de mindig örömmel fogadott egy újabb, puha gyönyörűséget.

– Ne szomorkodj – mondta kedvesen Satsuki. – Egy-két napot pihenteted, és hidd el, helyre fogsz jönni. Keményen edzettél, ez még nem jelenti azt, hogy nem versenyezhetsz.

– Pontosan, Phichit! – jegyezte meg az ajtóban felbukkanó Celestino. – Ciao, ciao – köszönt, amikor Satsuki összerezzent, majd elmosolyodott. – Emlékszem, amikor Detroitban lesérültél és kórházba kerültél! Akkor igenis aggódnom kellett, Yuuri meg úgy festett, mint aki mindjárt befekszik melléd az ágyba, de ez… ez semmi! – legyintett. – Csak tartsd be az utasításokat és ne ficánkolj sokat.

– A telefonodat az éjjeliszekrényedre tettem, a poharad mellé – mutatta Satsuki –, az ásványvizes üveg meg az ágy mellett, a földön lesz, jó?

– Köszönöm – bólintott Phichit hálásan. – Tökéletes így.

– Majd még benézünk, csak… – Csengőhang vágta el a magyarázkodást, Celestino ingerülten kapott a telefonja után. – Pronto?* – mondta fáradtan. – Á, ciao, ciao, igen-igen. Borul minden… Satsuki, jössz?

– Igen – mondta a nő, és egy utolsó, bátorító simítás után ajtó csukódott mögöttük. Phichit egy darabig még hallotta a hangjukat, Ciao Ciao közbeszúrt egy-egy kérdést, amíg telefonált, utána viszont minden elcsendesedett. Egyedül a hörcsögök keltettek némi zajt, aggódva fúrták a pofájukat Phichit vállába.

– Semmi baj, drágáim – sóhajtotta a fiú. – Nem sérültem meg annyira, csak ágyhoz lettem láncolva. – A gondolatra a szemét forgatta, majd jobb elfoglaltságot nem találva, megnézte, kik kedvelték a fotóját és mit kommenteltek hozzá.

Yuuri az elsők között írt (és persze hívta is, pont akkor, amikor a kórház folyosóján várakoztak), és annyira rémült volt a hangja, hogy Phichit torka elszorult. Alig tudta megnyugtatni. Guang Hong szintén felhívta, és Phichit nem volt benne száz százalékig biztos, hogy nem ríkatta meg a fiút a sérülésével. Többször is el kellett mondania, hogy nem súlyos, és hogy remélhetőleg nem lesz kihatással a közelgő versenyekre. Leo de la Iglesia is vele lehetett (Phichit tőle csak üzenetet kapott), ha nem is személyesen, hanem csak videohívás révén, mert Guang Hong néha szipogva válaszolt valakinek, akinek a hangját Phichit alig, ráadásul nagyon el is eltorzulva hallotta.

Chris is írt, üzenetét temérdek kacsintós hangulatjellel és célozgatásokkal tűzdelte meg. Phichit azon kapta magát, hogy majdnem mindegyik sor után mélyen elpirult. Persze mindez Chrisszel járt, Phichit azonban még mindig zavarba jött tőle, noha igyekezett leleplezni azt. Sara Crispino jobbulást kívánt, és remélte, hogy nem komoly; még Michele Crispino is megerőltette magát, bár ő valószínűleg Sara nyomására. Phichit elmosolyodott, amikor a kommentje végére ért.

– Látod, Arthur – cirógatta meg legkedvesebb hörcsöge feje búbját –, mennyire szeretnek? – Jólesett neki, hogy a barátai többsége valahogyan kifejezte az együttérzését, még olyanok is, akik nem voltak sem a barátai, sem a rajongói. Például Michele. Vagy az orosz Yuri, bár ő fogalmazott a legtömörebben: „Jobbulást, Chulanont.” Phichit vigyorogva rázta meg a fejét, ahogy erre gondolt; a háttérben Yuurit és Viktort sejtette (vagy inkább Otabeket, javította ki magát azonnal, rá valamiért jobban hallgatott a kistigris). – Hé, Stuart, csak óvatosan – kapta el a másik hörcsögét kuncogva. – Ha így folytatod, a végén még lepottyansz a vállamról!

Lehunyta a szemét, és mélyet lélegzett. Így is sajgott a lába a sok korcsolyázástól, hát még most. Kivételesen szófogadóan viselkedett, nem ellenkezett, amikor Satsuki edző ellentmondást nem tűrően az ágyba parancsolta; nem engedhette, hogy emiatt újra elszalassza az esélyét az aranyra. A Négy Kontinens várta, nem hibázhatott.

Arthur, Stuart és King éppen elkényelmesedtek, miközben hozzábújtak, amikor a telefonja halk, pityegő hangot adott. Először nem akarta megnézni, mert csak egy újabb aggódó barát írhatott, aztán mégis magához húzta.

Guang Hong volt az, és csak ennyit írt:

MIÉRT NEM MONDTAD, HOGY JÁRTOK?!?!?!

Phichit meglepetten nézte.

– Járunk? – ismételte lassan. – Mégis kivel? – Nem teketóriázott, azonnal tárcsázott. Guang Hong tényleg megsértődhetett, mert csak a sokadik csörgésre vette fel (és még mindig Leóval beszélgethetett a laptopján, mert Phichit tisztán hallotta, ahogy lepiszegte, miután fogadta a hívást).

– Miért nem mondtad? – kérdezte a fiú durcásan. – Azt hittem, barátok vagyunk, Phichit!

– Azok is vagyunk – biztosította Phichit –, de fogalmam sincs, miről beszélsz.

– Arról, hogy kavarsz vele.

– De mégis kivel?!

– Hát Seung-gillel – szűrődött be Leo kiabálása, mire Phichit a homlokát ráncolta.

– Seung-gil?

Oh, oh!

Seung-gil.

Az, hogy hirtelen melege lett, a szíve pedig véletlenül kihagyott egy dobbanást, nem jelentett semmit.

Álltak már ki egymás mellett, már a junior éveikben is, sőt… Phichit meg is szólította. Phichit mindenkit megszólított, akivel összetalálkozott, és mindenkire kedvesen mosolygott. Még Yuri Plisetsky is megemberelte magát, pedig ő köztudottan megszelídíthetetlen vadmacskaként vonult be a korcsolyázók történelmébe.

Seung-gil viszont nem.

Nem udvariaskodott, mint Otabek Altin, hanem egyszerűen nemmel felelt Phichit valamennyi kérdésére, és miután durván beletaposott szegény Sara Crispino lelkébe , Phichit valahogy nem érzett késztetést, hogy újra próbálkozzon. Ennyi nem bátorította el, de visszafogta magát, és nem ragadta meg az összes kínálkozó alkalmat, hogy közös programra invitálja Seung-gilt vagy csak beszélgetést kezdeményezzen vele, csak majdnem az összeset.

Valahogy így történt meg, hogy pillanatok alatt összebarátkozott Sarával (és Mickeyvel, aki egy nagyon picit megnyugodott, miután rájött, hogy Phichit érdeklődésének tárgya nem a húga, hanem Seung-gil), és a rendszeres üzenetváltásokat egy idő után telefon- és videohívások is követni kezdték. Seung-gil mellett más témák is szóba kerültek; Sara nagyon halkan suttogta bele a telefonba, hogy talán neki is megtetszett valaki, Mickey meg ugrásra készen állt, valahányszor veszélyes vizekre eveztek.

Phichit élesen szívta be a levegőt. Seung-gil. Hogy ő kavart volna Seung-gillel… Guang Hong és Leo (utóbbit nagyon halkan, nagyon torzítva hallva) egymás szavába vágva magyarázták, hogy nem ezt várták tőle, és Phichit hirtelen rájött, hogy félúton elvesztette őket. Az ajkába harapott, mielőtt megtörte volna a csendet, és a pillanatnyi fájdalom bénító józansággal hatott rá.

– Ti meg miről beszéltek?

– Nem kavartok? – Phichit szinte látta maga előtt, ahogy Guang Hong nagy szemeket meresztett és mélyen elpirult.

– Tudtommal nem.

– De hát… – Guang Hong hangja motyogássá halkult. Valószínűleg eltartotta a fülétől a telefont, és a beszűrődő zajok alapján Leótól kérdezősködött. Leo válaszát nem lehetett érteni, de Phichitnek már nem maradt ideje, hogy rákérdezzen, mert a kínai fiú már fordult is vissza hozzá. – Bocsánat… – mondta bűnbánóan. – Nem akartunk ennyire letámadni, de láttam azt a kommentet… és ő tényleg soha nem kommentel semmit, sőt én azt hittem, teljesen inaktív közösségin, és valójában az edzője erőltette rá ezt az egészet, meg hogy ő is kezeli az oldalát… A rajongói is majd’ megvesznek, amiért nem ad magáról életjelet… És még azt sem kedvelte be, amikor Viktor megosztotta azt a nagyon cuki képet Yuuriról és Makkachinról, pedig az a kép tényleg olyan volt, hogy… És JJ és Isabella eljegyzései képei… Jó, azokat Yuri Plisetsky sem kedvelte be… Mindegy. Tehát ő soha semmit nem kedvel és soha sehová nem ír semmit. Erre jött ez a kép… és… mégis írt…

– Írt? – Phichit egész testében megfeszült, cérnavékony hangon tette fel a kérdést. – Mikor és mit? – Amíg Arthurt dédelgettem? Hogy nem vettem észre? Nem merte megnézni, mert annyira remegtek az ujjai, ráadásul legszívesebben kiugrott volna az ágyból – sőt meg is próbálkozott vele, csak a fájdalom visszakényszerítette –, annyira megveszett. – GUANG HONG, VÁLASZOLJ MÁR! – csattant fel türelmetlenül, amikor a vonal másik végén csak halk motyogást hallott.

– Le-leteszem – dadogta a fiú zavartan. – Nézd meg magad… Aztán hívj vissza. De… Tényleg nem jártok? – kérdezte bizonytalanul.

– Nem! – kiáltotta Phichit. – Még csak nem is… nem is beszélgetünk – suttogta. Guang Hong erre abbahagyta az izgatott motyogást. Phichit megismételte, és csak remélte, hogy a fájdalomtól hallatszott annyira erőtlenül a hangja, nem pedig azért, mert annyira kétségbeesett, hogy azt már szavakba sem tudta önteni. – Egyszer sem beszélgettünk! Csak én… beszéltem hozzá, ő pedig hallgatott és bámult.

– Nem könnyű melletted megszólalni – jegyezte meg Guang Hong.

– De nem lehetetlen!

– Ez is igaz.

– Guang Hong, leteszem.

– Jó-jó. Én is. Majd még beszélünk. Ne felejts el visszahívni, ha megfejtetted, mi folyik itt!

– Hogyne… – Ha egyáltalán meg tudom majd fejteni, gondolta. Kinyomta a hívást, mielőtt rendesen elköszönhettek volna egymástól, és remegő ujjakkal kezdte nyomkodni a telefon képernyőjét. Óédesistenem, így, egyben, nyöszörögve és sokkoltan. Megtalálta a képét és a több ezernyi hozzászólást, és hirtelen nem tudta eldönteni, hogy mit csináljon. Erre nem volt felkészülve. Még azt is elfelejtette megkérdezni, hogy Seung-gil pontosan mikor kommentelt. Arthurra sandított, aki ijedtében lecsúszott a válláról, amikor Guang Hong üzenetet küldött. – Végül is… – suttogta neki tétován. – Van időnk, nem igaz?

Arthur rábámult.

Nem véletlenül ő volt Phichit kedvence, mindig olyan értelmesen nézett rá, mintha értette volna, mit mondott neki.

Biztos érzi a belőlem áradó kétségbeesést – szorította össze a szemét egy pillanatra. – Pedig ez csak egy komment! – De hiába próbált magába ezzel bátorítást önteni, az ujjai még mindig remegtek, ahogy elkezdett lejjebb görgetni. Chris, Yuri, Sara, Michele. Ismerős nevek a több ezer rajongó mellett. Először az utolsó kommenteket ellenőrizte, de legalább ötven érkezett néhány másodperces különbséggel, mire nagyot kellett nyelnie, és elvetnie azt az ötletet, hogy Seung-gil után senki sem mer majd neki írni. Seung-gil sorai elvesztek a fanok tömegében, Phichitet viszont nem érdekelte. – Akkor is meg fogom találni – határozta el, és amikor valóban ráakadt, hidegzuhanyként érte a felismerés. Aztakurvaélet. Kikerekedett a szeme, és a remegés ezúttal a gerince mentén szaladt végig rajta, minden egyes idegszálát megborzongtatva. Seung-gil nem írt litániát, az nem vallott rá. Nem kívánt jobbulást, nem szörnyülködött, nem szidta le. A hangulatjeleket távolról sem ismerte. Csak kérdezett, ennyit csinált: „Komoly?”

Phichit ki- és belélegzett, lassan és reszketve, és végül a szívecskére nyomott. A válasz néhány pillanatnyi szusszanás után született meg, röviden és tömören, ahogyan Seung-gil is fogalmazott: „Nem. ;)”

Miután elküldte, félredobta a telefonját és számolt (egy, kettő, három). Arthur odabújt hozzá, és lustán pislogott rá, miközben élvezte a gyengéd cirógatásokat.

Seung-gil majdnem azonnal válaszolt, ugyanúgy hangulatjel és minden egyéb más mentesen.

„Akkor jó.”, Phichit pedig nem tudta, mit gondoljon. Seung-gil, aki sosem kommunikált senkivel, akit látszólag csak idegesített, reagált a képére és lényegre törően érdeklődött. Phichit úgy érezte magát, mint amikor aranyat nyert a Kínai Kupán: soha véget nem térő álomba csöppent és megrészegült a rázúduló boldogságtól.

Öt perc sem kellett ahhoz, hogy a több ezer hozzászólás több tízezerre rúgjon, és valahogyan, valamikor, ezalatt a rövid idő alatt megszülessen a fanok szerint „a világ legédesebb shipneve”, amivel Phichit is egyetértett:

– Seungchuchu, Arthur – súgta meg bizalmasan kis barátjának, bugyuta mosollyal az ajkán. – Seungchuchu.

Készült: 2017. 09. 07. – 09. 08.

Megjegyzés: *Pronto? = Halló?