Free! – Ikuya x Haru – Haru... (egyperces)

Free! 

Haru…

Fandom: Free!

Párosítás: Ikuya x Haru (mert eszméletlenül shippelem őket :D)

Tartalom: Készült a 3. évad 4. része alapján, amikor Ikuya meglátja egykori barátait az edzése után, de csak távolból figyeli őket.

---

– Haru…

Földbe gyökeredzett a lába, ahogy meglátta a fiút, mint legutóbb is, amikor váratlanul összetalálkoztak a versenyét követően, és a levegő hirtelen beszorult a tüdejébe. Fuldoklott. Olyan érzés volt, mikor úszás közben érte utol az összeomlás: a kétségbeesés, amitől addig némán vergődött, ijesztő kapkodássá fajult, hogy levegőhöz jusson, a testét elfogta a remegés, ahogy erőlködött. Kinyújtotta a kezét, hogy egy karcsapással túljusson rajta, de csupán a semmit markolta. A félelem összerántotta a torkát, nem akart onnét eltűnni, mintha mindig is odatartozott volna; ezalatt a világ – szerencsére csak másodpercek erejéig – egymás után többször is elsötétült előtte. Megingott álltában, és mivel annyira megijedt, hogy el fog ájulni az egyetem kellős közepén, sietve megkapaszkodott az első dologba, ami a kezébe akadt, nevezetesen a falba.

– Haru…

Ikuya háta meggörnyedt, újabb remegés szaladt rajta végig. Kivétel nélkül mindannyian eljöttek, hogy találkozzanak vele – mert mi mást kereshettek a Shimogamin? –, és bezzeg – bezzeg! – cseppet sem változtak: Tachibana Makoto, Shiina Asahi és…

És… – nyelt nagyot, ahogy a pillantása ismét a fiúra siklott. – Haru…

Nanase Haruka, javította ki magát egyből, de maga is érezte, hogy mennyire nem illett a szájába a fiú teljes neve. Haru nem szerette, ha Harukának szólították, és ezt valamilyen okból kifolyólag mindenki tiszteletben tartotta – még azok is, akik annyira nem kedvelték. Haru csak Haru volt. Bizalmasan hangzott Ikuya szájából, mintha még mindig barátok lettek volna – mintha még mindig Ikuya példaképe lenne –, és Haru…

Haru szabad is volt, mert egyedül szabadon szeretett úszni. Egyedül gyorsat úszott, azt viszont úgy, hogy mindannyiszor elrabolta vele Ikuya lélegzetét (és talán nemcsak a lélegzetét, hanem valami mást is). Úgy úszott, ahogyan Ikuya soha sem tudott, hiába edzett éjt nappallá téve. Hiyori bezzeg rámordult, hogy ne fecsegjen összevissza ostobaságokat – hogy Haru semmiben sem különb nála… hogy csak Ikuya nevetséges és szánalmas utánzata, egy cseppet sem különleges.

– Mit vannak úgy oda érte az emberek? – fintorgott, miközben kényelmesen letelepedett Ikuya ágyára. Birtokba vette a fiú szobáját, mintha mi sem lenne természetesebb. Ikuya mozdulatlanná dermedve hallgatta. Ha Hiyori egyszer valamibe belelendült, nem lehetett leállítani. – Semmi olyat nem tud, amit te nem sajátítottál volna el az évek folyamán. A stílusa? Ugyan már! Csak lekoppintotta a tiédet, Ikuya, ne is törődj vele. Nem érnek annyit, hogy miattuk rágódj!

Ikuya ritkán emelte fel a hangját. Mivel ritkán tette meg, Hiyori éppen ezért szeppent meg annyira, mikor váratlanul hangosan leteremtette. Csak azért nem kiabált teli torokból, mert félt a szomszédjai reakciójától. Azt kellett volna tennie, mert Haru…

Haru… minden volt, ami Ikuya nem lehetett. Soha sem Haru utánozta őt, hanem ő utánozta Harút. Alsó-középben is, és azután is, hogy kétségek között vergődve, magányosan menekült a bátyja után Amerikába, hogy regenerálódjon. Mondhatott akármit, Harút nem tudta kiűzni az elméjéből. A fiú olyan mélyre bevéste magát, hogy nem telt el úgy hét, hogy Ikuya nem álmodott volna róla. A komoly, csendes fiúról, az óceánszeműről, aki gyengéden egymásba akasztotta az ujjaikat, miközben ígéretet tett neki… és aki elérte, hogy felocsúdjon hosszan tartó álmából.

Alsó-közép óta nem tudott megnyugodni a lelke. Csak ámította magát, hogy felépült, hogy már nem szorul kórházi kezelésre, nem fog összeomlani a vízben… Haru úgy belefészkelte magát a gondolataiba, hogy sosem sikerült tőle teljesen megszabadulnia, csak a háttérbe szorítva pihenőre küldte, hogy fel tudjon egy kicsit szusszanni. Az évek során semmi sem változott. Haru mindig is ott volt és mindig is ott lesz.

Hiyori egész nap furcsán viselkedett.

Hát ezért… – szédült meg ismét Ikuya. Engem próbált védeni… Hogy ne találkozzak velük… Hiyori… Tényleg te vagy a legjobb barátom – hunyta be a szemét reszketve. Neked köszönhetően élek még. – És itt nemcsak arra gondolt, hogy a fiú mindannyiszor utána vetette magát a vízbe, valahányszor azt vette észre, hogy egy kicsit is süllyed. Arra sem, hogy ott virrasztott mellette a kórházban, míg fel nem épült. Azokat sem felejtette el, de azt sem, hogy mindvégig tartotta benne a lelket. Támogatta és értelmet adott a létezésének. Megvédte őt, mert Ikuya lelkét állítása szerint csipkéből hímezték, törékeny volt, akár a porcelán, gyenge nebáncsvirág. Gyenge, aki erősnek akarta mutatni magát. Aki erős is volt, hiszen mindannyiszor talpra tudott állni.

Később, mikor Hiyori már a lakásában ücsörgött kényelmesen, ő pedig teát szolgált fel neki, mégiscsak rákérdezett:

– Hiyori – suttogta a nevét halkan –, láttad ma Harút és a srácokat, nem igaz? – Harút ki kellett emelnie. Haru nemcsak egy „srác” volt, ő jelentett mindent, és ezt Hiyori pontosan tudta. Hiyori azt is tudta Ikuyáról, amit sosem mondott ki hangosan. A legféltettebb titkát, azt, hogy mennyire fontos volt számára Haru… Hogy Haru… Hogy ő Harút…

– Tudtad?

Hiyori meglepetten pillantott rá a szeme sarkából.

Ikuya csendesen, szomorúan felelt.

– Láttam őket, mikor elmentem.

– Ugyanazt mondtam nekik, amit legutóbb – magyarázta erre Hiyori. – Hogy ez egy fontos időszak neked, ezért nem akartam, hogy lássanak. Ez rendben van így, igaz?

Ikuya hümmögött.

– Azt hiszem.

Maga sem tudta, mit gondoljon. Miután Hiyori elment, a kezébe vette A kis hableányt. Mese a fájdalomról, mindarról a nyomorúságról, amit egész életében érzett. A képet bámulta, ami alsó-középben készült róluk, amin boldognak tűnt, miközben Haru ott feszített mellette, és aztán eszébe jutott az is, amikor kérdőre vonta a fiút a folyosón. Miért hagytad abba az úszást? – kérdezte akkor tőle, Haru viszont nem válaszolt. Haru, aki szabadon szeretett úszni, továbbra is úszott szabadon, de többé sosem versenyszerűen. Sosem úszott váltót. Az úszóklub… feloszlott… Haru miatt. Asahi miatt. Makoto miatt, aki azért hagyta ott őket, mert Haru nélkül nem volt értelme.

Ikuya ökölbe szorította a kezét.

– Sz-szeretem Harút… – mondta ki végül akadozva, mintegy ízlelgetve a szavakat, amikre korábban gondolni sem mert. – Szeretem Harút. – A hangja bizonytalanul csengett. Nem akarta elhinni, hogy végül mégiscsak bevallotta. – Azt hiszem, szeretem Harút. – Aztán az oldalára gördült, a lábát felhúzta, a térdét pedig átkarolta. Magzatpozícióban, ölelve magát egyszerűbben vészelte át a sokkot, amit a vallomásával okozott magának. A remegése enyhült egy kicsit, a levegőt azonban így is élesen szívta be. – Miért… A francba, miért…

Egy utolsó sóhaj még kicsúszott a száján.

– Haru… – majd lehunyta a szemét, és lassan álomba ringatta magát.

Készült: 2018. 08. 12.

Free! – Ikuya x Haru – Csillagok [egyperces]

Free!

Csillagok

Fandom: Free!

Párosítás: Ikuya x Haru – mert amióta elkezdtem nézni a 3. évadot, teljesen rájuk kattantam. :D (Bocsánat, MakoHaru, RinHaru rajongók :D Majd ők is érkeznek… Valamikor. :D)

Tartalom: Még a 3. évad előtt játszódik, de a 3. évad 2. részének medencés/hullócsillagos jelenete ihlette. Ikuya, bármennyire is nem akar emlékezni a barátaira, akik egykor cserbenhagyták, minduntalan emlékezik. Különösen egyvalakire, aki miatt minden elkezdődött…

---

A csillagok fényesebben ragyogtak az égen. Ikuya a medencében lógatta a lábát; a nadrágját térdig feltűrte, a kardigánját magán felejtette a nagy kapkodásban. Hiába fejezte be az edzést, valahogy nem tudta rávenni magát, hogy otthagyja az uszodát. Hiyori nem türelmetlenkedett; talpig felöltözve a telefonjával babrált, míg arra várt, hogy Ikuya abbahagyja a tétlenkedést. A semmivel töltötték az idejüket. Ikuya nem tudta elengedni a múltját, és ezért nem tudott mozdulni sem.

– Tudod – törte meg a csendet végül Hiyori, miután elunta a játékot is, amivel addig játszott –, szerintem a szobánkból is tökéletes rálátás fog nyílni a csillagokra. Lehet, hogy nem tükröződnek így – mutatott a medence vizére –, de nem lehet olyan rossz. Na, mit gondolsz, Ikuya?

– Ha menni akarsz, akkor menj. – Ikuya megrántotta a vállát; nem különösebben izgatta, hogy mit csinál a barátja. – Én még maradok. – Amikor megmakacsolta magát, nem lehetett vele bírni. Hiyori ismerte már annyira, hogy leteremtés helyett inkább nagyot sóhajtson, és csak egy kicsit tegyen megjegyezést a viselkedésére.

– Sosem változol, Ikuya – ingatta a fejét elnézően, nyílt mosollyal a hangjában, mire Ikuya rápillantott a szeme sarkából. Egyetlen hosszú pillanatig csak bámulták egymást, majd Hiyori, aki a barátságuk során így is többet nézett el neki a kelleténél, hátat fordított, s a táskáját egy könnyed mozdulattal a vállára dobva, lassan megindult vissza, a szobájuk felé. Ritkán fordult elő, hogy ennyire egyedül hagyta Ikuyát a gondolataival, de most mindketten tudták, hogy ez kell ahhoz, hogy a fiú meg tudjon nyugodni.

Sosem változnék? – Ikuya így is eltűnődött Hiyori állításán. Tényleg sosem? Mégis miről beszél ez az idióta? – Hasogatni kezdett a feje, miközben saját magán töprengett, a homloka pedig ráncba gyűrődött, ahogy eljutott a végső következtetésre:

Pont én vagyok az, aki mindenkinél többet változott… Azért, hogy erősebb legyek.

A kinti medence vizét sem melegnek, sem kellemesnek nem lehetett nevezni; hideg volt és emlékeztető, Ikuya egyszerűen nem tudott másra gondolni, mint a múltra. Maga mögött akarta hagyni! Mindennél jobban maga mögött akarta hagyni, elfelejteni, mintha soha nem is létezett volna… de bármennyire is próbálkozott, minduntalan eszébe jutottak azok a régi idők, amikor együtt úszhatott a barátaival. A természete miatt szerettek tőle távol maradni az emberek, és ő azon kapta magát, hogy szeretett egymagában ücsörögni. A bátyja persze ezt sosem nézte jó szemmel, ám semmivel sem tudta rávenni, hogy barátkozzon.

Amikor belépett az úszóklubba és közelebb került azokhoz a srácokhoz… Haru, Makoto… Még az a bolond Asahi is hiányzott neki!

De Haru mindenkinél jobban. Ezt Hiyori is tudta.

Hullócsillag? – gondolta. Mintha valami átszelte volna az eget, de nem volt benne biztos, teljesen elkalandozott a figyelme, ahogy az ölében pihenő, reszkető ujjait figyelte. Még a versenyek előtt sem érzett ekkora izgalmat. Mindez csupán a barátai miatt? Makoto, Asahi, Kisumi és Haru miatt? Lehetséges lenne?

Ha hullócsillag is volt, a lehető legrosszabbkor jelent meg. A hullócsillagról Haru jutott az eszébe és az ígérete. Haru valamiért otthagyta az úszóklubot. Semmiféle magyarázatot nem adott, hiába kérdezgették, és Ikuya onnantól kezdve úgy érezte, mintha valami közéjük ékelődött volna. A barátságukat kettészelte a titkolózás, végül pedig Ikuya maga szabott neki öröknek tűnő gátat azzal, hogy követte a testvérét a tengerentúlra. Azóta nem találkozott velük. Semmit sem tudott róluk, és ez így rendjén volt. Nem őt kellett eméssze a bűntudat, hanem a többieket. Nem ő hagyta cserben a barátait.

– Mi lesz, ha viszontlátod őket? – kérdezte Hiyori, miután visszatért a szobájukba. A hullócsillag talán létezett, talán nem; Haru emléke annál inkább elevenen tombolt az emlékezetében. Őt nehezen lehetett csak úgy kitörölni. Haru… ő…

Ikuya elpirult.

– S-semmi – mondta zavartan. – S-semmi.

– Ez nem volt túl határozott – állapította meg a barátja. – Persze, ezen sem kéne meglepődnöm. Ha róluk van szó, teljesen kifordulsz magadból, Ikuya.

– Kifordulni? Én?

– Na, ne nézz rám ennyire sértetten! – nevetett. – Csak az igazat mondom!

– Nem tudom, miről beszélsz. – Ikuya tüntetőleg a hátát mutatta. A világért sem vallotta be, hogy magában egyetértett Hiyorival. Haru érzékeny pont volt, túl érzékeny. Amióta megismerte, meghatározta az életét. Miatta kezdett el harcolni azért, hogy jobb lehessen, miatta hajszolta magát egyre előrébb, hogy győzedelmeskedjen… Szinte mindent miatta tett, és közben meg semmit sem tudott róla.

– Tudod – törte meg a csendet Hiyori –, ha nem ismernélek, azt hinném, hogy belezúgtál. – A hangjába nevetős él költözött, a szeme hitetlenségtől fénylett. – Nem akarsz beszélni a régi időkről, de minden egyes tettedből süt, hogy Haru miatt csinálod. Haru így, Haru úgy… Nem mondom, hogy unom, bár… – Hiyori elmosolyodott. – Ha letagadom, akkor hazudnék, de… annyit gondolsz Nanasére, vajon ő is így van vele? Vajon… – Összeszűkítette a szemét, ám Ikuya sem tett másképpen. A kérdés kimondatlan maradt, mégis ott lógott a levegőben, terhet róva Ikuya vállára. Vajon ő is gondol rád, Ikuya? Mi a garancia rá, hogy nem felejtett el? Egyáltalán… számítottál neki valamit is? Gondolt rád egyáltalán úgy, mint a barátjára? Esetleg valami többre?

Ikuya lenyelte a keserűségét. Remegett a szája széle, a szemét meg mintha könny kezdte csípni. Ökölbe szorult a keze, és teljesen magába fojtotta mindazt az érzelmet, ami az évek során felgyülemlett benne. Egy pillantás a rejtett fotóra – amiről Hiyori pontosan tudta, hogy hol tartja, csak tapintatosan figyelmen kívül hagyta –, Haru mosolytalan, átkozottul szép arcára, a saját boldog, mosolygós arcára, Makoto és Asahi vigyorára… és olybá’ tűnt, a világ tótágast állt körülötte.

Haru.

Haru.

Haru.

Ikuya megint nyelt.

– Elfáradtam – vetette oda. – Aludjunk inkább.

– Már nem akarod látni a csillagokat? – érdeklődött Hiyori. A rohadék nem tudta pontosan, hogy miért olyan fontosak, ám biztosan sejtette, hogy köze van Haruhoz. Mindennek köze volt Haruhoz.

– Alszom egyet.

– Ahogy akarod.

– Jó éjt.

– Jó éjt, Ikuya.

Ikuya bebújt az ágyba, magára rángatta a lepedőjét. A fal felé fordult, hogy ne kelljen Hiyori arcát bámulnia, valahányszor résnyire nyitja a szemét, majd számolni kezdett, mert úgy gyorsabban érkezett az álom is, és próbált nem gondolni Nanase Harukára. Csak egy kicsit nem.

Csak egy kicsit.

Készült: 2018. 07. 23. – 24.

Kyoutani x Yahaba – Shigeru (novella)

Haikyuu!!

Shigeru

Tartalom: A 2. évad után játszódik, Yahaba a Seijou hivatalos feladójaként 3-3 elleni mérkőzést játszik a (régi/új) csapattársaival. A csapat számára elengedhetetlen, hogy együtt tudjon dolgozni az új ászjelölttel, akit csak úgy emlegetnek, hogy „Őrült Kutya” és úgy tűnik, ez gond nélkül sikerül is neki. Csak azt nem tudja hova tenni, hogy Kyoutani furcsán viselkedik…

Párosítás: Kyoutani Kentarou/Yahaba Shigeru [KyouHaba]

Korhatár: 14

Megjegyzés: Ha a manga nem is, az anime igenis shippeli őket. Mondjon bárki bármit. :DDD

---

Kyoutanira remekül illett a ráaggatott név: „Őrült Kutya”. A pályán kívül, amikor csak egy pillantással félelmet tudott kelteni a körülötte levőkben, Yahaba szeretett kitérni az útjából, így nem kellett azon aggódnia, hogy ismét a földön köt ki. Akkor, a Karasuno elleni mérkőzésen egy kicsit úgy tűnt, mintha Kyoutani szándékosan lökte volna meg a vállával – hiszen látta, hogy közeledek, ha akarta volna, kikerülhetett volna! –, és amikor lebámult rá, mogorván és ellenségesen – csak a szokásos stílusában, emlékeztette magát Yahaba újfenten frusztráltan –, mérget vett volna rá, hogy visszafogta magát.

A pályán is vad volt, megszelídíthetetlen, magányos farkas, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy megkaparinthassa a labdát és le is üthesse.

Ha ehhez az kell, hogy eltapossa azt, aki az útjába kerül, akkor hezitálás nélkül megteszi – gondolta Yahaba, miközben ismét feladta a labdát Kyoutaninak. Igaz, azóta mintha visszavett volna egy kicsit… Ez körülbelül annyiban mutatkozott meg, hogy Yahabát illetően sokkal türelmesebb volt. Eddig egyszer fordult elő, hogy félrelökte Kindaichit (a múltkori alkalmat leszámítva, természetesen), és miután alapos fejmosást kapott Iwaizumitól, mintegy bocsánatkérően biccentett egyet Yahabának.

Mintha ennyivel el lehetne ezt intézni! – háborgott persze a fiú jogosan. Kindaichi azt bizonygatta, hogy nem esett baja, Oikawa sápítozott, Kunimi rettegett, Watari szóhoz sem jutott… Yahaba viszont dühös volt. És a dühe ellenére is nekiadta a labdát.

Muszáj gyakorolnom – mondta magának eltökélten, és ennek a tervnek eleget is tett.

Mióta kikaptak a Karasunótól, többször adott fel, mint valaha. A három szett alatt akkor csak egyszer kellett megtennie, ezt pedig az tetézte, hogy a feladás közel sem sikerült olyan tökéletesre, mint ahogy szerette volna. A kényszer szülte, hiszen Oikawa fogadta a labdát, és Yahaba későn kapott észbe, hogy rövid volt. A helyzetet Kyoutani kivételes lélekjelenléte mentette meg: a bal kezével is el tudta úgy ütni a labdát, hogy pontot szerezzenek. Akkor, amikor Yahaba a boldogságtól kivirultan odafordult felé, mintha őszinte örömöt látott volna a fiú arcán.

De az a feladás akkor sem volt megfelelő – húzta el a száját az emlékre. Még egyszer nem történhet meg ilyen. Igaz, hogy a képességeim a közelébe sem érnek Oikawa-senpaiénak, vagy a Karasuno zseni feladójának… De ha eleget gyakorolok, meg tudom csinálni. Lehetek jobb a mostani állapotomnál… Akkor a következő feladás… élesben is olyan lesz, mint… a mostani! – lökte a magasba a labdát.

Nem volt túl rövid, sem túl hosszú. Tökéletes volt az íve, könnyedén illett Kyoutani tenyerébe. Magát a pillanatot lelassítva élte meg: a labda a magasba emelkedve átszelte a levegőt, Kyoutani megérintette a jobbjával, és aztán elütötte. Watari szédületes tempóban reagált; utána vetődött, mielőtt Yahaba felocsúdhatott volna élete legszebb feladásának látványából, de már nem tudta megmenteni. Sípszó hallatszott, a pont egyértelműen az övéké volt. Yahaba ajka elnyílt.

E-ez…

– Elképesztő volt, Yahaba! – termett mellette Watari. Az arca ragyogott, a szeme pedig lázasan csillogott. – Biztos vagyok benne, hogy élesben sem tudtam volna fogadni! Szép ütés volt, Kyoutani! – fordult a mindig ellenséges ütő felé. Most annak sem lehetett oka panaszra, tisztán látszott rajta, mennyire megdöbbentette őt a feladás.

– Kösz. – Ennyit azért kinyögött. Yahabát nézte, de úgy, mint aki most látja őt igazán először. Yahaba megremegett egy kicsit.

– Így kell ezt csinálni! – csettintett elégedetten a nyelvével Oikawa, aki az edzésük első tizenöt percét követően jelent meg és bosszankodott, amiért nem szóltak neki előre, hogy korábbra tették a kezdés időpontját. – Jól van, jól van! – Kettőt tapsolt, majd szélesen elmosolyodott, kivillantva hófehér fogsorát. – Még egyszer! Lássuk, ki nevet a végén!

Yahaba a szemét forgatta.

– Nem a vizsgádra kellene tanulnod, Oikawa-san?

– Iwa-chan azt mondta, belefér, ha egy kicsit besegítek!

– Fogadjunk, hogy nem mondott ilyet – súgta oda Watari, elnyomva a vigyorát.

– Persze, hogy nem – felelte Yahaba legyintve –, ez egyértelmű. Bátorkodtam megírni neki, hogy tanulás helyett itt tölti az idejét, úgyhogy… Bármikor megérkezhet. Azt mondta, azonnal indul.

– Beköpted? – szörnyülködött Kindaichi, majd Kunimivel összenézve nagyot nyelt. Watari felsóhajtott. Egyedül Kyoutani látszott közömbösnek, leszámítva persze a szokásos mogorva arckifejezését.

A két másik senpai, Hanamaki és Matsukawa, akiket Oikawa magával rángatott a gyakorlásra, összevigyorogtak. Iwaizumi-senpai velük kevésbé törődött, az esetek többségében ugyanis inkább Oikawának kellett leckét tanítania, így nekik kevés félnivalójuk akadt.

Yahabát a legkevésbé sem érdekelte. A senpaioknak a felvételire kellett volna koncentrálniuk, nem a röplabdára. Az ő idejük lejárt.

– Később még megköszöni – rántott egyet a vállán, azt kővetően pedig hátat fordított nekik. Oikawa szemlátomást nem érezte még a közelgő vesztét, mert nyugodtan tapsolgatott és parancsolta őket ismét a pályára.

Még – gondolta sötéten.

Eleget tett a vidám kérésnek (parancsnak): a feladás ezúttal nem sikerült olyan jól, mint korábban, Kyoutani mégis úgy ütötte el, olyan erővel, hogy Watari fájdalmasan vicsorgott a fogadást követően.

– Finomabban! Én nem az ellenség vagyok! – panaszkodott fennhangon, mire Yahaba elvigyorodott.

– Jelenleg? – vonta fel a szemöldökét. – De, drága barátom, az vagy.

Oikawa elégedetten veregette meg a hátát.

– Szép volt, szép volt. Nem olyan szép, mint az enyém, de…

– Köszönöm, Oikawa-san.

– Úgy látszik, kezdtek összecsiszolódni Őrült Kutya-channal! – Oikawa a hátán felejtette a kezét, a szeme pedig furcsán csillant egyet. Yahabának nem tetszett a tekintete.

Előbb a borzongást érezte, aztán meg azt, hogy mélyen elvörösödött. Valamiért nem tudta az izgalomra fogni, sem pedig a büszkeségre, amiért megdicsérték. Kyoutanira pislogott, aki ugyan szintén felfigyelt Oikawa szavaira, ám nem adott hangot a gondolatainak. Igazából pont ugyanolyan arcot vágott, mint mindig, így Yahabának ötlete sem volt, hogy mi járhat a fejében.

– Kyoutani tehetséges ütő – felelte ezért végül óvatosan. Nem hazudott, amikor ezt mondta, tényleg ezt gondolta az „Őrült Kutyaként” elhíresült fiúról. – Igyekszem kihozni belőle a maximumot, ahogy te is tetted, Oikawa-san.

– Ó, te sokkal ügyesebb vagy ebben, Shigeru.

Shigeru.

Yahaba szeme kitágult a keresztneve hallatán, még a száját is eltátotta meglepettségében. A neve túlságosan is könnyedén gördült le a harmadéves ajkáról, és túlságosan is bizalmasnak és intimnek tűnt. Oikawa korábban sosem szólította így, és ezzel a környezetük is tisztában volt. Elcsípte Kyoutani arckifejezését is; a döbbenet és a szikrázó harag agresszív kombinációja volt.

– Oikawa-senpai semmitől sem fél – rázta ki a hideg látványosan Kindaichit; a hangjából csodálat áradt a harmadéves játékos iránt.

– Hihetetlen! – értett egyet vele Kunimi.

Watari a homlokát ráncolta.

– Ha így folytatja tovább, belé fognak kóstolni – pillantott Kyoutani irányába. – Úgy látszik, van, akinek nem nyerte el ennyire a tetszését ez a kis… Mindegy.

Kyoutani valóban dühösnek látszott. Köztudottan nem állhatta Oikawát (és igazából a harmadévesek többségét), de most mintha még nagyobb ellenszenvet viselt iránta, mint ezt megelőzően. Yahaba sehová sem tudta ezt tenni, ezért ismételten úgy döntött, hogy nem foglalkozik vele. Kicsit változtatott csupán a testtartásán, így majdnem teljesen a hátát tudta mutatni Kyoutaninak (meg a többieknek), és Oikawa még mindig érintette. A keze súlyos volt, puha és meleg, az ujjai hosszúak, bizsergetőek. A hangja megváltozott, ahogy kiejtette Yahaba nevét, az arcán pedig nem a szokásos, udvarias mosoly talált helyet. Őszintén nézett Yahabára, Yahaba meg ugyanolyan őszinteséggel viszonozta.

– Köszönöm, senpai. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy visszavágjunk azoknak a rohadékoknak.

– Ó, igen! – biccentett Oikawa. Végre elhúzta a kezét, és így Kyoutani is fellélegezhetett, amit Yahaba felettébb különösnek talált. Nem mondhatni, hogy összebarátkoztak a Karasuno elleni mérkőzés során, mert Kyoutaninak Yahaba legjobb tudása szerint nem voltak barátai, magányos farkasként tengette az idejét, de ahogy Oikawa fogalmazott, kezdtek összecsiszolódni. Nem mondhatta azt sem, hogy Kyoutani elkezdte őt tisztelni, mert Iwaizumin kívül senkit sem tisztelt, viszont nem követelődzött, hogy adja fel neki a labdát, hanem egyszerűen elfogadta, ha feladást kapott. Az életük könnyebb volt és kevésbé veszélyes azóta, hogy kikaptak a Karasunótól. Yahaba örült. – Számítunk rátok, srácok. Oda kell pörkölnötök a rohadék varjaknak! Na és akkor a Shiratorizawát még nem is említettem! Nem hagyhatjátok, hogy az a rohadék Ushiwaka újra győzedelmeskedjen! Értünk, harmadévesekért, az iskolánkért, a röplabdacsapatért… meg kell tennetek, Yahaba! Meg kell tennetek! A sárba kell tipornotok azt a beképzelt, felfuvalkodott…

– De senpai, Ushijima is harmadéves.

Oikawa meghökkent.

– Igen? Na és?

Yahaba hatalmasat sóhajtott.

– Jövőre már nem erősíti a csapatot – magyarázta óvatosan.

– Oh.

– De lesznek helyette mások – jegyezte meg Kunimi idegesen. – Esetleg…

– Biiiizony áááám! – trillázta Oikawa. – A Shiratorizawa Ushiwaka-chan nélkül is nagyon erős! Ne higgyétek, hogy könnyű dolgotok lesz csak azért, mert a senpaiok visszavonultak! Biztos vagyok benne, hogy ellátják az ott maradt tagokat némi jó tanáccsal, sőt lehet, hogy ők is lesznek annyira rendesek és kedvesek, mint amilyen én… és beszállnak, hogy…

– Elrontsák a vizsgáikat?

Oikawa azonnal elhallgatott.

– Senpai! – hangzott el a meglepett kiáltás több irányból. Kindaichi, Kunimi és Watari egyszerre látszottak megkönnyebbültnek és idegesnek; érdekes volt a kétfajta érzelem keverékét az arcukon látni. Yahaba elnyomott egy mosolyt.

– Iwa-chan! – Oikawa megrettent. – T-te h-hogy kerülsz ide?

– Azt fecsegték a kismadarak, hogy tanulás helyett mindannyian itt vagyok. – Iwaizumi legalább annyira keményen mérte végig a másik két harmadévest, mint Oikawát. Yahaba minden egyes percét kiélvezte a műsornak.

– Úgy érzem, mára vége az edzésnek – súgta Watari Kyoutaninak. A fiú csak egy morranással reagált.

A végszót Yahaba mondta ki, ő lépett Oikawa helyébe mint csapatkapitány. A sorakozó után, amit Oikawa megkönnyezett, Iwaizumi pedig büszkén nézett végig, megköszönte a csapat kemény munkáját, majd elbocsátotta őket. Miután elpakoltak maguk után, mindannyian mehettek átöltözni, utána meg haza. Yahaba fáradtan nyújtózott ki az öltözőben; egyáltalán nem bánta, hogy hamarabb ért véget az edzésük a szokásosnál.

– Visszavágunk nekik! – jelentette ki Watari elszántan, miközben kibújt az izzadt felsőjéből. Azt sietve a táskájába gyömöszölte, majd kapkodva nekilátott, hogy magára rángassa az egyenruháját. – Nem hagyjuk annyiban!

– Pontosan. – Yahaba vele ellentétben lassabban öltözködött. Minden egyes mozdulata következtében azon gondolkodott, vajon valóban sikerülni fog, amit terveznek. Ahogy egyre többet gyakoroltak, kezdte jobbnak és jobbnak érezni a feladásait, Kyoutani pedig nagyon sokat változott a Karasuno elleni meccs óta. Már a meccsen bebizonyította, hogy képes a csapatmunkára, igaz, nagy nehézségek árán. Mostanra szemlátomást ő is küzdött érte, hogy megfeleljen a Seijounak.

Ezúttal egy morgással értett egyet velük, de még ez is csodának bizonyult. Nem lett bőbeszédűbb, az egyszerűen nem Kyoutani volt, ám Yahaba érezte és látta is rajta a változást, és nagyon örült neki. Kyoutani… egészen rendes srác volt, nem igaz?

Yahaba kedvelte őt. Színt hozott a csapatukba, és szédületesen tudott támadni. Tehetséges volt (keskeny leütésekre képes, vagy amikor arra kényszerült, hogy a bal kezével üsse el a labdát, sorolta magában Yahaba); Yahabát büszkeség töltötte el. Iwaizumi árnyékában húzódva csak sejtetni merte az első mérkőzésén, hogy egy nap a Seijou ásza lesz, mostanra azonban nem volt többé kérdéses. Yahaba Oikawa helyét vette át, Kyoutani pedig Iwaizumiét. Egyiküknek sem kellett pont olyannak lennie, mint az elődjének, a különbségek erősebbé tették őket.

– Nem jössz? – Watari megkapaszkodott az ajtófélfában; a válláról lecsüngött a táskája, megroggyasztotta. – Vagy van valami dolgod?

Yahaba lopva oldalra sandított. Az egyetlen, aki nem végzett az átöltözéssel, az Kyoutani volt. Éppen nagyot harapott a szendvicséből, amikor észrevette, hogy Yahaba bámulja, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget; még egyet falt belőle, majd lustán visszacsomagolta és a táskájába süllyesztette. Utána a száját törölte, és visszafordult a szekrényajtaja felé. Nagyon lassú volt, amit Yahaba sehová sem tudott tenni. Watari sem, mert kérdőn nézett Yahabára.

– Oh – mondta. – Esetleg…

– Semmi „oh”, Shinji! – Yahaba a fogát csikorgatta. Watari Kyoutani felé biccentett, Yahaba pedig mindennél jobban gyűlölte őt. Még csak az hiányzott, hogy felhívja rá Kyoutani figyelmét! Watari rohadtul értett az ilyesmihez! Minél több kellemetlenség, annál teljesebb volt az élete.

– Félreértettem volna?

– Teljesen!

De Yahaba maga is érezte, hogy a hangja vesztett a határozottságból.

– Menj csak előre! – mondta egy árnyalattal higgadtabban. – Én még… készülődöm.

– Esetleg…

– Nem! Semmi „oh” vagy „esetleg”!

– Hát hogyne. – Watari a szemöldökét vonogatta. – Akkor én megyek… A szokásosnál megállunk? Éhes vagyok.

– Ott találkozunk – ígérte Yahaba, majd a szeme sarkából Kyoutanira pillantott. A fiú a táskájában kotorászott, az állkapcsa mozgásából ítélve lassan rágott. Watari nem sokat bámészkodott, a következő percben már a hátát mutatta, és aztán intve kettesben hagyta őket. Yahaba szíve azonnal őrült ütemben kezdett verni. Mi a franc?

Kyoutani befejezte a pakolászást. Rábámult.

– Mi van? – bukott ki a kérdés Yahabából. – Mi olyan érdekes rajtam? – ráncolta a homlokát. Hiába nézett végig magán, semmit sem vett észre, amit Kyoutani szokatlannak vagy érdekesnek találhatott volna. Valami persze mégis volt, mert Kyoutani nemigen akarta elfordítani róla a tekintetét.

Sokáig nem érkezett felelet, Yahaba a végén már kezdte azt hinni, hogy egyáltalán nem is fog – aztán akkor, amikor teljesen feladta a reményt, hogy választ csikarhat ki a fiúból, Kyoutani megtörte a csendet. Szinte kipréselte magából azt az egyetlen szót, kellő ingerültséget sűrítve a hangjába; az orrcimpája árulkodóan remegett.

– Shigeru?

Yahaba elvörösödött.

Oh.

Shigeru.

Oh!

– Oikawa-san… nagyon furcsán viselkedik néha.

Kyoutani bólintott. Nem volt megelégedve Yahaba válaszával, de nem firtatta tovább. Yahaba fel akart lélegezni, ám nem tudott; érezte az arcának melegét, a forróságot, ahogy a nyakáról kúszott fel, és amikor Kyoutani megmozdult, s a testével valahogy nekiszorította az öltözőszekrény ajtajának, mintha rosszabbodott volna. Az egész teste felhevült és remegni kezdett, nemcsak az orra. Kérdezni akart, hogy „Te meg mégis mit művelsz?”, eltaszítani magától a fiútól, de képtelen volt rá. Ahogy átforrósodott, úgy hagyta el az ereje is. Remegő kocsonyává változott Kyoutani karjában, és még csak logikus okot sem tudott találni rá.

– Watari… vár rám – mondta végül, mire Kyoutani rábámult.

– Te… mit gondolsz…

– Nem érdekel Oikawa-san. – Yahaba nem értette magát, miért kellett ezt a tényt hangosan is megosztania, pláne Kyoutanival. Valamiért fontosnak érezte, hogy mindenképpen a fiú tudatára adja. Tényleg nem érdekelte, legalábbis nem úgy, amire következtetni lehetett volna abból az elejtett keresztnévből.

Szemlátomást sikerült vele megnyugtatnia Kyoutanit is. A fiú eleresztette és ellépett tőle, mintha mi sem történt volna. Semmi mást nem kérdezett, semmi mást nem közölt. Mielőtt Yahaba felocsúdhatott volna, már magára kapta a táskáját és szélsebesen távozott, csupán megannyi kérdőjelet meg egy döbbent feladót hagyva maga után. Az ajtó becsukódott mögötte, Yahaba pedig a szekrényének dőlt.

Mi a franc?

Csak ez járt a fejében. Mégis mi a franc volt ez a kis közjáték? Mit akart tőle Kyoutani? Miért pazarolt rá ennyi időt az életéből? Mi volt a terve? Mégis miért… viselkedett mostanában annyira furcsán?

– Ó, a francba, Watari! – csapott hirtelen a homlokára. Kifutott az időből, hogy a mogorva fiún rágódjon, Watari várt rá a bolt előtt. – Ezért ki fog nyírni!

Watari végül mégsem nyírta ki.

– Tudod – vakarta meg a tarkóját a fiú, miután sietve, sűrű bocsánatkérések közepette elmesélte neki az öltözőben történteket –, Kyoutani tényleg úgy viselkedik néha, mintha egy kutya lenne. Nem a morgására gondolok! – tette hozzá gyorsan, amikor Yahaba meg akart szólalni. – Úgy értem… Úgy kutya, mint aki védi a területét. Meg azt, ami az övé.

– És mégis mi lenne az övé? – értetlenkedett Yahaba. – A tornaterem? A labda? Vagy… a cím, hogy ő az ász?

Watari a fejét csóválta.

– Néha akkora egy idióta vagy, Shigeru.

Megint Shigeru.

Yahaba elhúzta a száját.

– Nem tudom, miről beszélsz, Watari.

Barátja kuncogott, majd felé nyújtotta a zacskót, benne az aznap esti vacsorájukkal. A húsgombóc még forró volt, amikor Yahaba kihalászta, kellőképpen ízletes és fűszeres; mohón esett neki.

– Vettem észre, Shigeru – dünnyögte az orra alá, miközben megindultak hazafelé. Megint Shigeru, ezentúl mindig Shigeru. Watari mindentudóan és kicsit talán beletörődően mosolygott.

– Vettem észre.

Yahaba nem törődött vele. A húsgombóc finom volt és életmentő, az út hazáig pedig hosszú. Ha Watari tudta is az okát, hogy Kyoutani miért viselkedett úgy, ahogy, valamiért nem osztotta meg vele. De ez nem volt baj.

Holnap is van nap – gondolta nagyot nyelve. Majd holnap megfejtem Kyoutani titkát.

Alig várta, hogy holnap lehessen.

Készült: 2018. 06. 18. – 07. 17.

Kageyama x Hinata – Vendégség (novella)

Haikyuu!!

Kageyama Tobio/Hinata Shouyou

Vendégség

Tartalom: Hinata és Kageyama barátok, még ha nem is nagyon akarják hangosan kimondani, és itt az első alkalom, hogy Kageyama a tiszteletét tegye a Hinata családnál.

Megjegyzés: Az animét láttam (az összes évadot, OVA-t stb.), a mangát nem olvastam (vagyis most kezdtem csak el olvasni), így fogalmam sincs, hogy mennyire sikerült történethűen lefestenem Hinata családját (vagy éppenséggel a házukat). Igyekeztem utánajárni és amióta szeretem a Haikyuut, valamiért a headcanonná vált nálam, hogy Hinata édesapjáról azért nem esett eddig említés, mert már nem él.

---

A Hinata család jó ideje három tagot számlált: egy anyukát és két testvért. Kageyama megilletődve lépte át a bejárati ajtó küszöbét, és érezte, ahogy a pír felkúszik a nyakán. Le sem tudta tagadni, hogy zavarban volt. Sosem voltak barátai, akiket áthívhatott volna magához vagy átmehetett volna hozzájuk; minden idejét a röplabdának szentelte, és nem véletlenül kapta a „pálya ördöge” gúnynevet, amit aztán mindenki félreértett, még maga Hinata is. A Karasuno már annyiban megváltoztatta az életét, hogy nemcsak csapattársai lettek, hanem olyasvalakik is, akikre bármikor, bármilyen körülmények között számíthatott. Akiket nyugodt szívvel sorolhatott a barátai – lassan egyre bővülő – körébe. És mindez Hinatával kezdődött, akivel hihetetlen duót alkottak az „isteni gyors” kivitelezése során.

Ideges izgatottság szorította össze a torkát, ahogy belépett az előszobába. Kabát a fogasra, az előkészített papucs a lábra, a lassú mozdulatok nem mentették meg a kínos, feszengős résztől, magától a bemutatkozástól. Hinata édesanyja sötét, rövid hajú asszony volt, és ahhoz képest, hogy két gyermeket is nevelt, meglepően fiatal; csupán néhány vonásában emlékeztette Kageyamát szeleburdi barátjára, ami azt jelentette, hogy a testvérek egytől-egyig az apjukra ütöttek. Mint két tojás, Natsu Hinata kisebb változatának tűnt lányban, édes, pirospozsgás és örökmozgó, akárcsak a bátyja. Narancsszínű tincsei tüskésen meredeztek szerteszét; hatalmas, barna szemét élénk kíváncsiság ülte meg, a száját pedig eltátotta, amikor észrevette Kageyamát tétován ácsorogni az előszobában.

– Te milyen nagy vagy! – ámult el. Ez az ámulat pillanatok alatt lelkes csacsogásba csapott át, ahogy Hinata elmesélései alapján felismerte Kageyamát. – Ő a barátod, bátyus? – fordult a testvére. – Milyen nagy és mogorva, pont olyan, amilyennek leírtad! – Hinata nyomban elvörösödött, Kageyama meg felvonta a szemöldökét. Nagy és mogorva? Te rohadék… De hangosan semmiféleképpen sem eshetett újdonsült barátjának, pláne nem a Hinata család előtt. A kicsi Natsu így is szabályosan csüngött rajta. – Úgy örülök, hogy itt vagy! – Vékony karját Kageyama törzse köré fonta, és míg Kageyama levegőért kapkodott, addig a pulcsijába fúrta az arcocskáját.

– Natsu, hagyd békén a vendégünket. – Hinata édesanyja előrelépett és a kezét nyújtotta. – Tobio, ugye, hívhatlak így? Örülök, hogy megismerhetlek. Shouyou nagyon sokat mesélt már rólad.

Kageyama óvatosan bólintott egyet.

– S-sokat?

– Ó, bizony – mosolygott az asszony. – Ő egy nagyon eleven gyermek – sandított hátra a válla fölött a fiára. – Köszönöm, hogy olyan jó vagy hozzá és minden feladod neki a labdát. Fogalmad sincs róla, mennyire boldoggá teszed vele – ingatta a fejét elérzékenyülten. A ruhája ujjával törölte meg a szemét, és Kageyama észrevette a szeme alatt meghúzódó ráncokat. Fiatalság ide vagy oda, fáradtnak látszott, mint aki naphosszat dolgozott, és közben mégis igyekezett megőrizni a vidámságát. Ezt minden bizonnyal tőle örökölték a csemetéi.

– Én köszönöm, hogy…

– Anya, elég lesz! – Mielőtt Kageyama belekezdhetett volna a zavart magyarázkodásba, Hinata a megmentésére sietett. Átverekedte magát a kishúgán, aki Kageyama után őt részesítette csontropogtató ölelésben, majd Kageyama csuklójára fonta az ujjait. Elszánt fénnyel a szemében fordult, hogy az anyjára nézhessen. – A szobámban leszünk, szólj, ha kész az ebéd! – hadarta. – Segítünk teríteni!

– Jól van, jól van – mosolyodott el a nő. – Érezzétek jól magatokat, drágám!

– Meglesz, anya! – forgatta a szemét Hinata. – Erre, Kageyama!

Hinata szobája nem volt tőle nagy, de kényelmesen elfértek benne. Bár az ajtót becsukták és Hinata nyomatékosan megkérte a húgát, hogy ne zavarja őket, amíg beszélgetnek, tartani lehetett tőle, hogy a kislány váratlanul felbukkan és azt követeli, hogy játszanak valamit.

– Az én hibám – temette az arcát a tenyerébe. – Túlságosan is elkapattam.

– Túléljük. – Kageyama Hinata ágyára sandított, és csak azután foglalt helyet annak szélén, miután felhatalmazást kapott a fiútól, hogy megteheti. Hinata is fáradtnak tűnt, ezért csak sürgetően intett egyet, majd Kageyama legnagyobb meglepetésére levágta magát a földre. Elnyúlt, a kezét meg a plafon felé nyújtotta, mintha csak el akarná ütni a labdát. Kageyama csak azért nem ajánlotta fel, hogy játszhatnának, mert nem akarta, hogy a kettőjük kapcsolata egyedül a röplabdából álljon.

Naphosszakat töltöttek egymás társaságában. Amikor nem edzettek a csapattal, akkor kettesben gyakorolták a labdajátékot, ha pedig nem sportoltak, akkor a sportról beszélgettek. Minden a röplabda körül forgott, Kageyama pedig egészen más után vágyott. Egy barátot akart – vagy még annál is többet. Hinata fontos volt számára, az egyik legfontosabb ember a világon – és egyszerűen nem akarta őt elveszíteni. Saját magának sem merte bevallani, mennyire izgult, mióta lebeszélték ezt a hétvégét. A szíve torkában dobogott, és amikor bekötötte a cipőfűzőjét, első ízben ki is gáncsolta magát. Még most is izgult, de már könnyebb volt, hogy csak Hinatának kellett megfelelnie, nem az egész családjának.

– Kageyama? Minden rendben?

Hinata szeme a fáradtság ellenére is ragyogott a szoba félhomályában. Kageyama ívbe feszült háttal, mereven ült az ágy szélén, és közben őt nézte, azt sem tudva, hogy éppenséggel mit is akar mondani vagy gondolni. Megannyi gondolat kavargott a fejében, annyira gyorsan váltva egymást, hogy mielőtt belekapaszkodhatott volna az egyikbe, a másik már a helyébe lépett.

Hinata váratlanul felkuncogott.

– Tudod, elég ijesztő képet vágsz, amikor töprengsz valamin – állapította meg nevetős mosollyal a szája sarkában. – Régebben majd’ összecsináltam magam, úgy megijedtem tőle, mostanra viszont kezdek hozzászokni. De az ágyam nem harap – tette aztán hozzá még mindig kuncogva. – Ülj úgy, ahogy neked kényelmes! Üljek melléd, hogy könnyebb legyen?

Kageyama nyelt egyet.

Könnyebb?

– Szerinted úgy könnyebb lenne, ha mellettem ülnél? – förmedt rá. – Hinata, te idióta! – Hinata viszont nem vette magára a haragos megjegyzést, sőt a kuncogása vidám és hangos nevetésbe csapott át.

– Akkor odakúszok hozzád – felelte vállat vonva, és mielőtt Kageyama ellenkezhetett volna, már valóban ott guggolt előtte, a homlokát finoman a térdének támasztva. Az érintés óvatos volt és bizonytalan, mégis jóleső. Kageyama azon kapta magát, hogy a tüskés tincsek közé simította a kezét, kellő óvatossággal végigszántva rajtuk. Lopva Hinatát figyelte, Hinata meg a szeme sarkából őt. Közelebbről még szebbnek tűnt a tekintete, mint a szoba másik végéből. Kageyama nem értette magát. – Csak én vagyok – mondta neki a fiú kedvesen. – Sem én, sem a családom nem harap. Az ágyam meg pláne nem. Én nem voltam ennyire megszeppenve, amikor először voltam nálad!

– Mert az teljesen más volt. – Kageyama elfintorodott. – Azért jöttél, mert beteg lettem és nem bírtál magaddal.

– Aggódtam. – Hinata rápislogott, ártatlanul és egy kissé értetlenül. – Ha egy barát aggódik a másikért, nem látogathatja meg?

– Betörtél a házamba.

– Anyukád engedett be!

– De én öntudatlanul feküdtem!

– Lázasan, de nem öntudatlanul! – tiltakozott Hinata. – Amikor föléd hajoltam, a nevemet suttogtad…

– Mert nem tudtam magamról! – csattant fel Kageyama. Ahogy visszaemlékezett arra a napra, amikor Hinata először bukkant fel a szobájában, ő meg a láztól kipirosodott arccal, félálomban pihent az ágyában, elfogta az idegesség. Legalább annyira elvörösödött, mint akkor, amikor tudatosult benne, hogy az alak, akinek a kezét olyan erővel szorítja, nem az anyja vagy az apja, hanem Hinata. – Én… Megleptél, hogy meglátogattál. Engem még…

– Soha senki nem látogatott meg, ha beteg voltál? – kérdezte a fiú kíváncsian.

Kageyama torka összeszorult.

Bingó, gondolta, hangosan viszont ezt mondta inkább:

– Soha senki nem aggódott értem a szüleimen kívül. Néha még ők sem. Ők… nagyon elfoglaltak. Nem olyan velük a kapcsolatom, mint neked az anyukáddal…

– De neked legalább ketten vannak. – Hinata hangjából nem hallatszott szomorúság, Kageyama mégis ráérzett a benne dúló érzelmekre. Nem kellett zseninek lennie ahhoz, hogy összerakja a képet. A családi fotók egy darabig négy személyről készültek: egy házaspárról, egy kisgyerekről és egy pólyásról, aztán idővel a képeken szereplő alakok száma háromra redukálódott, Hinata édesanyjának a mosolya pedig vesztett a ragyogásából.

Hinata édesapja nem sokkal Natsu születése után hunyt el. Kageyama nem kérdezősködött, Hinata meg úgy tűnt, örült neki, amiért nem faggatják. Húgával ellentétben jobban emlékezett az édesapjára, és Kageyama úgy érezte, különleges apa-fia kapocs lehetett kettőjük között. Talán még a röplabda szeretetét is az apja mutatta meg neki. Kageyama nem tudta, de bármennyire is kíváncsi volt a fiút körülövező titkokra, tiszteletben tartotta Hinata kimondatlan kívánságát.

– Kageyama! – A fiú hirtelen csúszott föl mellé az ágyra. Összeért a könyökük, majd azt a testük követte, Hinata teljes egészében odasimult hozzá, a fejét a vállának döntve. Szemét szorosan lehunyta, a szája szegletében meg halvány mosoly bújt meg, miközben mélyet lélegzett. Leplezetlen izgatottsággal fújta ki a benntartott levegőt, Kageyama érezte, ahogy megfeszült. – Mit szeretnél csinálni? – A kérdés valójában így hangzott: mit csináljunk, ami nem röplabda? Kageyama, amint ez tudatosult benne, bugyután bámult az ölében pihenő kezére.

Mit is szoktam csinálni, ha nem röplabdázok?

Semmi hasznosat, fejtette meg. Elmosogatni az édesanyja helyett vagy a szobájában téblábolni, egymagában röplabdázni…

Á, igen, vagy ismételten a röplabdáról gondolkodni.

Az egész élete a röplabda (meg most már az isteni gyors által Hinata) körül forgott.

– Ha szeretnéd, nézhetünk valami filmet – vetette fel időközben Hinata, aki látszólag elunta, hogy egymagukban ücsörögnek és semmiről sem beszélgetnek. Kageyama olyan erősen ráncolta a homlokát, miközben azon töprengett, mit csinálhatnának, hogy még a feje is megfájdult. Hinata ránézett és elmosolyodott; a tekintetében kivételesen bizonytalanság valamint egy csipetnyi aggodalom is csillogott – Kageyama el akarta oszlatni a félelmét.

– Nem szoktam filmet nézni… de most nézhetünk.

Hinata felállt.

– Kíváncsi vagy a gyűjteményemre? – kérdezte, miközben a szobája egyik polcához lépett, ahhoz, amelyik a legközelebb volt az ágyához. A polcon különböző DVD-k, CD-k és, amennyire Kageyama a címük alapján meg tudta állapítani, mangák sorakoztak feltehetőleg ABC sorrendben – Hinata komplett gyűjteménye a röplabdán kívüli szabadidős tevékenységeiből. Többnyire japán nyelvűek, de akadtak olyanok is, amik angolul voltak. Ezen Kageyama végképp meglepődött, hiszen tudta, hogy a fiúnak hozzá hasonlóan meggyűlt a baja a tanulással.

Hinata végighúzta az ujját a képregények címén. Kageyama odalépett mellé, és találomra kihúzta az egyiket. A képregény régi volt és itt-ott szakadt, a rajzolása kivételesen szép, a nyelvezete nem egyszerű, ráadásul angol. Kageyama homloka mélyebb ráncba szaladt.

– Te ezeket komolyan el tudod olvasni?

– Kételkedsz bennem? – Hinata hangján nem érződött a sértettség, sőt inkább gyanúsan komolyan csengett. Kageyama lassan, elgondolkodva adta meg a válaszát, bólintással felelt a fiú kérdésére. Hinata még mindig nem sértődött meg. Halványan elmosolyodott, majd kivette a képregényt Kageyama kezéből. – Ezek apáé voltak – mondta halkan. – Nem értem őket igazán… Gyerekként fogékonyabb voltam az angol nyelvre, de… Nem akartuk őket kidobni, Natsu meg túl kicsi ahhoz, hogy ilyeneket olvasson, meg hát, nálam sokkal több a hely, így… Most nálam vannak – tette vissza a helyére. – Fontosak, még ha nehezek is. Minden, ami egykor apához tartozott, fontos, Kageyama.

Kageyama ismét bólintott. Meg kellett köszörülnie a torkát, hogy megtörje a hirtelen beálló, zavaróan éles csendet. Nem erre számított, amikor átjött Hinatához, de hamar ráébredt, hogy mindketten teljesen máshogy viselkedtek az iskolán és a röplabdán kívül. Hinata egy olyan oldalát mutatta meg a családi életével, amiről kevesen tudtak, valószínűleg a csapatból senki sem, és erre gondolva Kageyamát elfogta a hála. Hiszen erről szólt a barátság, nem igaz?

– Hinata… – A hangja és a bátorsága is elhalt, amikor a fiú ráemelte a tekintetét. Két pislogás, majd Hinata ajka elnyílt.

– Kageyama? Minden rendben? Nagyon bámulsz… és ez ijesztő.

Kageyama mindig ijesztő volt, ha nem tudta jól kifejezni magát. Sajnos ez egyre gyakrabban fordult elő az utóbbi időben. Oka nagyrészt az volt, hogy nagyon sokat változott, mióta a Karasunóba került és még nem igazán tudta, hogyan kell megnyílni mások előtt. Most adódott viszont egy lehetőség, hiszen szemtől szemben álltak Hinatával, és azok a furcsa érzések, melyek nemrégiben belopták magukat a szívébe, ismét az uralma alá hajtották a testét.

– Kageyama? Biztos jól vagy? Nagyon furcsán nézel rám!

Kageyama elfordította a fejét; saját magát is meglepte vele, hogy érezte az arcába kúszó meleget. Vajon mitől jöhetett ennyire zavarba?

– Milyen filmet akarsz nézni? – terelte a témát magáról sietve. – Egyiket sem ismerem – biccentett a polcon sorakozó DVD-k felé.

– Akkor legyen ez. – Hinata lopva még mindig őt vizslatta, miközben sietve leemelte a polcról az egyik kedvencét. – Nem röplabdás – tisztázta –, de remélem, tetszeni fog.

Kageyama nem válaszolt. Hagyta, hogy Hinata átvegye az irányítást, beüzemelje a tévét, hozzon rágcsát, majd összekucorodtak Hinata ágyán, és elnézte, ahogy a fiú belecsavarta magát a takarójába, közben pedig szégyenlősen pislogott rá. A röplabdás poszterek a falon, a függönyök behúzva, Kageyama borzongva hajolt előre, hogy jobban lássa a filmet. Nem sokat értett a világból, Hinata azonban mindvégig magyarázott. Ezt a szereplőt ezért és ezért, ezt a jelenetét meg azért és azért szereti. Ezt itt forgatták, ezt így csinálták… Ez a színész játszott abban a másik filmben – „Hogy lehet, hogy nem ismered, Kageyama?”, érkezett a hangos szörnyülködés, amikor Kageyama értetlenül rázta meg a fejét a neve hallatán –, ez meg ilyen meg olyan díjat kapott.

Tehát ezt csinálják a barátok?

Kageyamának nem maradt ideje elmélkedni. Hinata a levegőbe öklözött az egyik, állítása szerint „überszuper” jelenetnél, aztán nevetve hátradőlt a párnájára, és ahogy ezt megtette, magával rántotta Kageyamát is. A teste aprónak és törékenynek tűnt Kageyama alatt, a szeme kitágult, csillogó és vágyódó fény tükröződött benne. Kipirult arccal bámult vissza rá és az ajka enyhén megremegett, amikor Kageyama tekintete rásiklott.

– Kage… yama?

Hinata hangja tétován szólt.

– Kussolj – préselte ki magából –, te idióta. – Hinata pedig engedelmeskedett az utasításnak. Vigyorra húzta a száját, a szemét meg összeszorította közben; boldog volt és vidám, és amikor ismét Kageyamára pillantott, felragyogott az arca.

Kageyama anélkül nyúlt előre, hogy megállíthatta volna a kezét; mire feleszmélt, már Hinata derekára simította. Közelebb húzta a fiút, a szája meg a narancsszínű tincsek közé simult. A mellkasára vonta, és csak ölelte a karjával, szorította magához, miközben ő maga sem értette, miért teszi ezt… Hát még akkor Hinata! A fiú gyakorlatilag mozdulatlanná dermedt az öleléséből. Olyan érzés volt, mintha egy kőszobrot szorongatott volna hús-vér ember helyett.

Kageyamát elfogta az ingerültség. Összeszűkült a szeme, és amilyen arcot vágott, rosszabb volt, mintha ordított volna.

– M-mi az? M-mit csináltam rosszul? K-kageyama?

Kageyama az ajkába harapott, mielőtt megszólalt volna:

– Ölelj vissza – súgta, mire Hinata meglepetten rezzent össze.

– Ó… – suttogta, Kageyama pedig szorosabban ölelte.

– Ó, bizony, te kis hülye.

Hinata elmosolyodott.

– Bizony – mondta lágyan. – Bizony, Kageyama.

Visszaölelte.

Készült: 2018. 04. 15. – 04. 30.